Rájöttem: jó voltál, Te, szívfacsaró kilenc hónap.

néha olyan jó visszaemlékezni valamire, amiről csak utólag derült ki, milyen jó is volt. hisz... jó volt, attól függetlenül, hogy egy perc alatt szétszedett és összerakott. sőt, pont ettől volt jó. és pont ettől nem fogom soha elfelejteni, hiába van már jobb és biztosabb. szép emlékként őrzöm őt magamban, mert a mai napig hihetetlen az, amit kitudtunk hozni egymásból. s az, ahogyan az véget ért. de tudom, lesz még alkalmunk hamarosan egymás szemébe nézni, és már most tudom, hogy egymás után fogom szívni a cigarettákat, s majd gyászolom a csikkeket, füstöt és hamut; ugyan úgy, ahogyan gyászolom majd a szemedből hiányzó lángot. vagy ki tudja, lehet, inkább a pillanatot fogom siratni, mely lehetőséget adna, hogy a lángokat szabadjára engedjük. mert akkor már nem lesz szabad. akkor már túl késő lesz. és már most is az, mert te hiába fogsz szemben ülni velem, ha mellettem más fogja félszemmel  figyelni  minden pillantásod, akár csak egy oroszlán.

Uvoltes

Azt mondjak a bolcsek, ha az elettol felsz, okos vagy, ha a halaltol, akkor sajat magad sirjat asod. Hat ..ez sokat elmondd. Felek, mint egy oteves kislany, aki azt sem tudja miert fel, csak fel, reszket, belul uvolt. Mert tenyleg nem ertem, miert felunk a halaltol. Talan nem is tole, hanem adtol a csendulo uressegtol ami hirtelen belenk koltozik mikor valaki eltavozik. S hisz persze..ez normalis. Egesz eletunkben mellettunk volt, ovott, vedett, aztan hipp-hopp mar nincs, eltunt, mint az apro, a szegenynek, ami a lefolyoba gurult. Annyira hirtelen, hogy egy ido utan megfeledkezunk rola, a telefonert nyulunk es meg bosszuskodunk is, ha nem veszik fel. Aztan radobbenunk.. Mindig ez van. Ismerem ezt az erzest. S rajottem mitol felek igazan. Attol, amitol masoknak is kene; hogy nem lesz senki, aki betoltse az uressegem, mert nem fogom hagyni. Es igazabol az egeszben a legszornyubb, hogy hosszu ideig varod a pillanatot, probalod magad felkesziteni... De nem hogy konnyebb lenne, meg nehezebb lesz. Monden nappal nehezebb. Mert sosem tudhatod, mikor jon el az a reggel , mikor Te kinyitpd a szemd, de O mar nem.

Új év

Írhatnék év értékelőt az óévről, de nem írok. 2013 megmutatta, kire számíthatok igazán; ki van velem akkor is, mikor beborul az ég. Örülök annak az évnek, mert bár sok embert elvesztettem, megtanultam, hogy értük nem érdemes küzdeni. Sok tapasztalattal lettem gazdagabb, mert rájöttem, hogy a bukást sem szabad szomorúan felfogni. De ez már 2014. Egy új év, s ugyan nem vagyok az "új év- új én" szöveg elismerője, de idén talán bevezetem. Mit veszíthetek? Max nem sikerül.

A karácsonyi ének megtört dallama vagyok.

Mesélnék,
regélnék,
verset írnék,
költenék,
szeretnék,
szeretkeznék,
de minek?
Hisz értelme annak
se ennek már
nincsen,
mert meghalt
az érzés,
mit a karácsony adhat.
S hogy hogyan
merek én ennyire üres lenni,
mikor a legboldogabb kéne legyek?
-Nem tudom.

sok mindenrol szo eshet

oly' sok dologrol tudnek irni ide most, hiszen egeszen megvaltoztak korulottem a dolgok. egeszen osszetortek megint, s egeszen elkaptak s mellettem voltak egy idoben. erthetetlen es megmagyarazhatatlan. bar, megtudnam magyarazni, hiszen megtortent eseteken alapszik. eltoroltek az almom a szinrol, szo szerint. de ez felnyitotta a szemem es rajottem, kikkel voltam korulveve; undorito emberekkel. rajottem, miert kuldtek el; mert nem tancoltam ugy, ahogy mondtak. oszinten sajnalom a tobbi lanyt, akit megvaltoztat a modernt Hitler, de sajnos barmit is tennek, ellenem fordulnanak. de nem fogom feladni. veghesz fogom vinni az almom, es inkabb lassabban mint gyorsan, es inkabb biztosan mint bizonytalanul. elloksz hetszer, en felallok nyolcadjara. akarhanyszor keresztbe teszel, en annal jobb es jobb leszek. mert megtanultam, hogy ellened csak igy lehet gyozni. atlatszo vagy a szememben, mindig at fogok latni rajtad, mindig tudni fogom a gyenge pontod, ezt sose felejtsd el, R.!

s kozben pedig a voroshajnak megint vege -egy idore. hogy jelenleg milyen szinu a hajam, azt nem tudom. barnas szokes voroses.. konkretan hat szinu, de azt tudom, hogy rovidebb 5 centivel. bar mar ez sem erdekel. tetszik? teteszik, mert uj. aztan meg dolgozom egy regenyen, kielhetem magam, imadom.

fájós hétfő reggel

nahát, nahát. megint fogfájással fekszem hétfőn reggel a pihe-puha ágyamba, arra várva, hogy elérjem a fogorvost.addig pedig mesélek egy kicsit. mesélnék a szép helyekről, ahol jártam; Yorkshire és Patterdale, mesélnék a programokról, amiket csináltunk, vagy a barátságokról, amik szövődtek, de most nem ezen jár az eszem. most inkább félek. igazán. minden helyzettől. már attól is, hogy kilépjek az ajtón. az elmúlt napokban volt pár pánik rohamom, és nem akarom, hogy mások is megrémüljenek. itthon a falak közt elviselhető, de kint, az idegeben... isten ments. segítséget szeretnék, de minden bizonnyal az nem fog az ölembe hullani.

Hm, mindennek oka van.

Itt ülök, korai éjjelt kezdve, s azt hiszem nem fogok ma sem aludni. Reszketek, félek, gondolatok, kérdések s rá válaszok a fejemben, képek a szemem előtt, hangok a fülemben. TŰNJ INNEN. KÉRLEK. Szépen kérlek hagyj magamra. Évek óta gyötörsz, havonta, félévente a sors véletlenszerűen a nyomodra akaszt engem, pedig én annyira nem akarom. Annyira fájsz még mindig, hogy az hihetetlen, mégis annyira nevetséges ez az egész. Hogy hagyhattál ekkora lábnyomot bennem, ezt sosem fogom megérteni. Én azt hittem, hogy vége lesz, ha megtalálom azt a két kart, mi önzetlenül magába ránt, ha fázom és félek. De nincs vége. Még mindig nincs vége, hiszen olyannyira képes vagyok feltépni önmagam legfájdalmasabb sebeit, hogy azt hiszem menten elvérzek. Egyik felem azt suttogja,  tegyek fel mindent egy lapra, és ahogy a pókerben mondják "all in". De mi van, ha nem nyerek semmit, hanem mindent elvesztek? Mindent, ami most van nekem? Nem akarom. Sosem értél annyit, de mégis sokszor megtettem már, és még mindig itt motoszkál fejemben ez az aprócska gondolat. Úgy érzem, mintha nem tudnám mit kellene tennem, mégis tudom. Mintha döntenem kellene, sürgetne az idő, pedig senki nem sürget, mert nincs döntés, mit meg kellene hoznom. Egyetlen kérdésért kockára tenni azt a csodaszép jelent... Egyáltalán nem éri meg, hiszen a jelenlegi közös levegő vételem valakivel többet jelent számomra, mint az egész ami veled... nem tudom tovább írni. Képtelen vagyok a gondolatmenetemet befejezni, s nem tudom, hogy a zenéd miatt van ez, a neved miatt -e vagy a hirtelen kalapács szerű ütéstől, amit a lelkemben érzek. Egyetlen kérdést tennék fel neked; "felnőttél végre?". Mosolyogva kérdezném, mintha rengeteg bolondozás jutna eszembe, holott az egész veled.. áhá, ez a veled szócska csinálja ezt, na mindjárt túljutok rajta. Tehát az az egész valami, vagy inkább semmi, ami köztünk volt, merőben annyira horrorisztikus volt, mint a zene, amit csinálsz. De miért írom ezt Neked? Hiszen nem akarok hozzád beszélni. És nem, nem fogok. Előbb a pokol, minthogy még egyszer veled szóba álljak. Úgyis megtörnél, mert ismersz. És én úgyis megtörnék, mert bár ismerlek, még mindig iszonyúan naiv vagyok veled kapcsolatban. Hiszem, hogy van számodra is remény, és felnősz végre.

Hm és milyen érdekes a sorsunk :). Mosolygok, közben a könnyeket a szememben nem értem. A kérdésemre választ kaptam, felnőttél, mondjuk úgy. És... én is felnőttem. Boldog vagy, és én is boldog vagyok, és nem gondolunk egymásra, de fáj. Bár már nem te fájsz, s már nem is rád gondolok, hiszen nem ismerjük egymást. Már annyira régen volt minden, hogy azóta 3x kicseréltek bennünket. Ez ma is egy tanúság: mindennek oka van. Ennek most az, hogy belássam, elmúlt, és hogy mások lettünk. Nekem itt a helyem, kéz a kézben az őszintével, neked ott a helyed, kéz a kézben és nem tudom folytatni, hiszen nem tudom mi van veled. S bár olyannyira furdal a kíváncsiság, nem kérdezném meg, mert mindig ott a lehetőséged a hazugságra, és ha a kezedben van ez a labda, élsz is vele.

viszlát szeptember!

Taknyosan, könnyezve, köhögve fekszem puha ágyikómba. Eljött a sálas, kabátos időszak. Beköszöntöttek a hidegebbnél-hidegebb, sötétebbnél-sötétebb napok. Nekem a szeptember semmi volt. Üres volt, s mégis teli. Visszhangos; semmi más, csak egy tükrökkel megrakott hatalmas, hófehér terem, melyben még a lélegzet is ide-oda szaladgál. Ez a terem a tisztaságot, az újra kezdést szimbolizálja. Ám a terem hamar színeket nyer. Falai már belakottak, van még hely, de sugárzik belőle egy belső harmónia, ami sosem volt benne.
De ez a hónap is hamar a végéhez ért, s hogy mégis emlékezetessé teremtse magát, másnak is véget kellett vetnie. Egy három hónapig tartó korszak lezárult, mi tele volt örömmel, és fantasztikus emberekkel. Fáj, hogy vége, de mindennek van miértje. Hiányzik, de nem csinálnám vissza.
Új hónap, új kezdet. Berobbanunk! Ígérem, berobbanok valami újjal, ami majd megmozgat engem is és másokat is. Csak várjuk ki a végét.

"Aki sokat nevet, sírni fog!"

milyen igaz. ez is eljött. nem tudok mit hozzáfűzni, nem tudok mit érezni. nem tudok semmit. vége van. és talán ez egy korszak volt. és most lezáródott. nem tudom. nem szerettem volna ezt. mindig rettegtem ettől. többet érdemelnék, és mások is többet érdekelnének tőlem, de az élet nem lehet mindig teljesen igazságos. mindenki más fontosabb. nekem ez, neked az, neki megint más. nincs hibáztatás -részemről.
tehát akkor: "Akkor is megyek, ha nem akarok... ha nem kísér senki utamon!" .....

viszlát "drága" barátom

a mai drámai csirkésszendvics tolvaj is a tegnapra emlékeztetett. mélységesen megtörtem: újra. legszívesebben abbahagynám ezt az egész írás dolgot, ott hagynék csapot papot, elégetném az összes általam leírt betű papírra véset másolatát, de hiába tenném meg, nem temethetem el a mivoltom 90%-t. nem vagyok képes túltenni magam ilyen könnyen azon, hogy egy barát, akire felnéztem, ilyen módon támadjon hátba és alázzon meg saját magam előtt is. iszonyatosan fáj, hogy ilyen módon képes volt átlépni több tucat ember érzésein -köztük az enyémeken is, hogy kisajátítson ötleteket, melyekhez valójában cseppnyi köze van. s talán a bosszú, vagy a saját maga szórakoztatása és jóléte késztette erre, de úgy érzem, megérdemeltem volna annyit, hogy az én személyes részemet kihagyja a dologból. jó, ez most kb olyan, mintha a házamat rabolta volna ki, és azt kérném, hogy az én szobámat hagyja úgy, mert barátok vagyok... vagyunk? voltunk. kitöröltem az életemből, nem akarok hallani róla. vagyis, róla szeretnék. csak most jelenleg ez nem önmaga. ha viszont mégis, akkor nekünk egymás társaságában keresni valónk nincs és soha nem is volt, mert nekem ilyen barátokra nincsen szükségem. remélem rájössz, hogy ez számomra mit jelent, és remélem rájössz, hogy mekkorát süllyedtél. de azt hiszem ezzel megkezdődik egy harc. tévedsz, ha azt hiszed ennyiben fogom hagyni. rengetegen állunk egymás mögött, mellett, előtt, és botrányt fogunk csinálni belőletek, mert a lopás a legaljasabb dolog amit ember keze véghez tud vinni. s tudod mit szoktak mondani? "azért loptunk, mert nem tehetjük meg, hogy létrehozzunk olyat." és ti is ezért tettétek. nincs bennetek semmi az ég egy adta világon, amiből ihletet tudnátok meríteni és saját ötletekkel lépnétek a nagyközönség elé. (ó és én még azt hittem, legalább valahol megtalálom, hogy a mi árnyékunkban vagytok, de hát miért is lenne bennetek egy fikarcnyi emberség is....)

még a fogfájásom is sokkal elviselhetőbb ahhoz hasonlítva, hogy mi zajlik mélyen, legbelül. 

?!

valójában nem tudok semmiről sem írni. tudni tudnék, de nem akarok. vagy nem is tudom hogy van, ez amolyan tyúk vagy tojás szindróma. nem tudom hogy vagyok, asszem jól, tehát ez még jó dolog. a fősulin még mindig bolyongok, egyedül, de mit is tehetnék ennyi rossz tapasztalattal a puttonyomban? de jajj október 16, én úgy várlak. Brontë lakáját fogjuk meglátogatni Yorshirben. csudijólesz.

ó, de talán mégis van itt valami, amiről mesélhetnék. kattant a biztonsági kar, nem volt kiút. pedig kiszálltam volna, és futottam volna amilyen messze csak lehetett volna, de nem lehetett. aztán felemelkedtünk pár méter magasra, nem tudom, nem láttam, hiszen olyan erősen tapadt szemhéjam egyik fele a másikhoz, hogy már csillogott előttem a sötétségben minden. aztán elindultunk. körkörös mozgásokat téve, a gyomrom üressége a torkomban, a kezem iszonyatosan markoltam kedvesemét, és rettenetes halálfélelmem volt. csak azt hajtogattam magamban "nem halok meg, nem halunk meg!", majd remegni kezdett a jobb, és a bal lábam is. megfogta, hátha megáll, de csak annyit mondtam "nem fog megállni.", hisz tudtam, hogy remegő görcsöm van. az az erő, amit abba fektettem, hogy ne ájuljak menten el teljesen leszívta az energiámat. csak mondogattam, hogy "nem eshetsz össze, nem hozhatod rá a szívbajt!", és nagy nehezen sikerült; kiértünk a vidámparkból. s én tudom, hogy soha nem fogok elmenni orvoshoz, hiába a pánikbetegségre utaló jelek a mindennapokban.

délután három órás aluszkálás után fetrengek hajnali félkettőkor

nagyon fájdalmas szakításon vagyunk túl a vakbelemmel, mely már hat napja tart. négy napig voltam kórházban, és másokkal ellentétben én örültem neki. jó volt kikapcsolni, elszakadni, ismeretlen emberek közt lenni, látni, hogy másoknak is vannak problémáik, együtt jajjgatni, hajnali háromkor lesétálni cigizni, kórházi kaját enni, műtőben feküdni, morfium hatása alatt lenni, fifty shade-et olvasni és nézni ki a fejemből, csak úgy senkikre és semmire. amit viszont sajnálok, hogy iszonyúan fáj az újabb három hegem, ami bizonyára csúnya lesz, és ami miatt soha nem lehet köldök piercingem és szoláriumba se nagyon járhatok, na nem mintha ezek engem érintenének, de ki tudja mit hoznak még az évek. azt is sajnálom, hogy nem kell reggel korán kelnem, be vagyok zárva egész nap és le leszek maradva nagyon nagyon a suliban. pedig jajj, én annyira szerettem az első hetet. tényleg. ilyen kis cuki érzés az egész:) 

egyébként, a fifty shade első részének az utolsó két fejezete az, amire azt tudnám mondani, tetszik. természetesen elolvasom a másik kettőt is, ha már a piacról sikerült beszereznem. kíváncsi vagyok mi lesz a második részben, csak az a baj hogy néha semmi érdekes nincs benne. mintha az írónő kifogyott volna az ihletből, és amikor már órákon keresztül próbált kitalálni valamit egy jelenethez de semmi, akkor oda beírt egy kevésbé sem elképzelhető összevisszán megírt szexjelenetet. elcsüggedtem, hiszen egy csomóan istenítik, de azt hiszem akkor ők még nem olvastak semmi igazán jót. 

helyzetet jelentek

még soha nem éreztem magam ennyire tisztalappal indultnak, mint most. magam vagyok. önmagam. és nem érdekel ki mit gondol rólam. azt hiszem sok-sok éven keresztül erre vártam. és ez a két év igazán nagyon jó lesz! nagyon szeretem. kis cuki az egész. és köszönöm, hogy vége van, és köszönöm, hogy nem vagy itt, és köszönöm, hogy nem rohasztod el mellőlem az embereket. remélem, rájössz a te utad nem út senkinek.

szeptember

furcsánbefeléálló, duplazoknis bokával 0:00-s kívánságműsor. janem, azt a reményt már elvitte a tavalyi szél. szerintem én vagyok az egyetlen, aki azt mondja "végre iskola". végre kiszakadok, nem agyalok. vagy kitudja. senki nem tudja, mit hoz nekem a jövő, én sem, de nem is érdekel. az jobban, hogy itt vagy mellettem, mert hát fizikailag itt vagy, de annyira hiányzol hogy rosszabb mint mikor nem voltál itt. miért? pánikolok, hogy elveszünk. és ez nem bemesélés, ez nem az a rész, mikor azt mondhatod buta vagyok. nem vagyok. érzek. keményen érzek, bármily' furcsa is, érzem a semmit, a kibaszott ürességet ami a légkörben van, és őszintén megvallva nem is attól félek, hogy elveszik, hanem attól, hogy azért mert dacolok, hogy "bazdmeg ha te sem teszel semmit, én sem fogok" szenvedni fogunk.

Szeptember elején

(Kosztolányi Dezső)

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius,

és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,

fülébe súg, elég volt már, elég,

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy ez az élet, a kezdet s a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcsesség

nehéz aranymezébe öltözöm,

s minden szavam mosolygás és közöny.

eljöttél, ó régen várt évszakom.

Ismerős dallamok

„Vannak bizonyos zeneszámok, mik akaratlanul is egy bizonyos dologhoz kötnek minket. Hozzá láncolják magukat egy emlékképhez, egy szívdobbanáshoz, s mikor felcsendülnek véletlenül a semmiben, az egykoron érzett érzések fuvallatba ültetett darabkáját fújják (b)elénk.
Oly' érdekes ez, hiszen napok, hónapok, sokszor néha évek is telhetnek el úgy, hogy azt hisszük lezártunk magunkban egy korszakot, de úgy hiszem ez addig nem lehetséges, amíg a múlt árnyékai egy-egy ismerős dallammal visszahozhatóak. De ha ez igaz, akkor az én lelkemben semmi sincs lezárva. Ha nem akarok önmagam paradoxonja lenni, akkor be kell látnom, hogy a lelkem megsérült darabjait rejtő ládák még résnyire nyitva vannak, s mint a kígyó –csalogathatóak lágy szólammal kifelé. És ha kibújnak, úgy egészen, én újra a rabjuk leszek. Körbe tekerik nyakam és szorítanak, összeroppantva szívem; ezer szilánkra törve azt. Majd mikor a kotta vége szakad, elhalkulnak a hangszerek, s vonyítóan üveges lesz a csend, kicsikét megtörve is, de visszatérek a mostba. Visszatérek, és rájövök, mennyi van még bennem a letűnt kor képei közül. Mennyi? Rengeteg. Rengeteg félelem, remény s gyász. Fájdalom a múltból, a régiből. Fekete ruhában oltár elé lépne lelkem, hisz gyászolná a rendet, mi bennem egykoron ott volt. Mert valójában, az ismerős dallamok mögött egy szétesett királylány áll, s most egy erős herceg küzd hét sárkánynak negyvenkét fejével, hogy összeszedje darabkáit.”

egy 'na hun vagyok?' kép sorozat megtekintése után, öt karmocska hiányában, éjjel kettőkor neki látok írni ide, ugyan is érdekes érzésem van. kíváncsi vagyok a pánik betegség különböző formáira, kezdek nagyon eldegenerálódni és ez nem lesz túl jó pont egy hónap múlva. mellesleg tizenkét nappal az érettségi osztó előtt már remegek ha csak az eredményekre gondolok. utálom a bizonytalanságot, és halvány lila gőzöm sincs, mire számíthatok. inkább nem számítok semmire. ez egy jó döntésnek bizonyosodik. orkán erejű szél -mondja Zita a tv-ben, én meg érzem belül. annyira félek de egyben várom a jövőt. már nincs egy hónap, hogy felkészüljek. nincs senki, kivel kéz a kézben ronthatok be az ajtón, hogy "here i am biches!", és félre ne értsen senki, nem bánom. de mindenesetre félek, hogy ez megint nem fog jól elsülni, és hogy megint lesz két undorító évem. bár, mindent megteszek, hogy ez ne így legyen!

voltam otthon, fagyiztam kétszer, lettem magam. jó volt, rossz volt, különleges volt és mégis hétköznapi. szomorú de boldog. szerelmes vaaagyok! énekelek, miközben a tv sípol. hát szerintem szépéjszakát kívánok egy elhalt cigaretta után. pá.

Már nincs felhő, mire felülhetnénk

Mellettem a mennyország csendben szuszog.

Fejem párnára hajtva Istenre esküszve belepusztulok 

Életem poklába.

Pókhálóba ragadva eltűnik a rózsaszín köd

S bár szememből könnyeket törlöd

Már nincs felhő, mire felülhetnénk.

S nincs a parkban több pad, mire leülhetnénk

Hol a csillagokat nézhetnénk

A pillanatba veszve. 

Mert lenne. 

Lenne új felhő, 

Lenne új pad,

Lennének még csillagok.

De vénáinkból rég eltűntek már a drogok.

Bódító szer (volt) a mi szerelmünk

Lelkünket ugyan ideje valód útjaira terelnünk. 

Futunk, futunk a ködbe eltévedve

Közös múltunkat elégetve

Hátra sem nézve remélve, hogy egyszer még találkozunk. 

1)mennyország, élet, pokol, pókháló, rózsaszín, felhő, lélek, futás,

2)utópia, semmi, fanatizmus, téboly, káosz

3)fény, árnyék, illat, hang, érzés

4)szeretet, gyűlölet, szépség, édesség

Az embert nem a fájdalmak ölik meg, hanem a remények, amelyekben csalódott...

"Az embernek nincs szüksége ellenségekre, ha van családja!" undorítóóóóóó :)))) de igaz. 

Megtestesult equilibrium

Ketelkedtem. Szegyenlem magam, de valoban ketelkedtem. Benned, bennem, bennunk. Miert? Mert panikoltam, hogy eltavolodunk. Aztan ma hazajossz. Felhuzol -igazan. Valoban kiakadtam. "Ne csak akkor jussak eszedbe mikor te akarod!" "Egesz nap az eszemben vagy." Ugy utalom ezt. Mikor tudatositod bennem, hogy csak azert nem szoktunk sikitozni egymassal, mert soha nem engeded. Olyan jo volt. Ma olyan nyugodt volt. Ahogy hallgattuk az eso kopogasat a teton es annyira nem akartuk megtorni a csendet, hogy mar-mar alig hallhatoan szinte csak susogtak a betuk ajkaink kozott. Akarom ezt. Nem meg egyszer, hanem mindig. Akarom, hogy azt erezzen hianyzom. Akarom, hogy azt valaszold "mert nem voltam itthon egesz nap" a kipattano "miert csinalod most ezt velem?" kerdesre. Par nap mulva mar egy kerek szam leszunk. Tiz es leszunk tizenketto es talan majd huszonnegy is. Mi leszunk mindkettonk leghosszabbja. Rengeteg dolgot eltunk meg: egyutt. S olyan jo, hogy te vagy nekem. Megnyugtatja a lelkem, ha az olelesedre gondolok. Arra az olelesre amit talan meg nem is kaptam. Azt a szorito olelest, melynek arnyekat utoljara egy oszi, huvos esten kaptam. Mikor utoljara megoleltel, es mikor meg nem tudhattuk, hogy valamikor is ennyire egyek leszunk. Es.. Ma vissza ideztuk. Te tudtad, hogy en mire gondolok, en tudtam, hogy te mire gondolsz, es oh a edes kis emlek. Melyre mindketten olyan pontosan emlekszunk. Es melyre mindig visszagondolunk majd. Barmikor allunk egyutt a csillagos eg alatt egy utcai lampa fenyben es nezunk egzmas szemebe; szotlanul. Barmikor, mikor egy buszmegalloban allunk, egymashoz bujva; szotlanul. Barmikor, mikor egy buszon ulunk, es te a kezfejem simogatod; szotlanul. Akkor is, ha a lampa alatt egyedul allunk, ha a buszmegalloban nincs kihez bujnunk es ha a buszon nem simogat senki. Sot, meg akkor is, mikor massal allunk a szabad eg alatt, massal bujunk ossze a hideg esten a buszmegalloban es massal ulunk a buszon. De egyik sem lesz olyan. De mi mindig erre gondolunk majd. Egymasra.

címet kötelező írni

tehát abban mindenki egyetért velem, hogy ha olyan dolgot pancsolok össze amit ha összehasonlítanék egy tányér hányással és fossal, akkor minden esetben a hányás és a fos nyerne szépség és étvágy gerjesztő versenyt, akkor még nem vagyok bulimiás. és akkor sem, ha ezt azért pancsolom, hogy mégsem mondhassa azt édesanyám, hogy nem ettem ma, mert ettem én, csak hát kérem a második kanáltól felfordult az amúgy üres gyomrom és az a kevés kis kóla jött ki belőlem. de egyébként teltség érzetem van, nem korog a gyomrom, és minden heppy. szóval én most lemegyek és kiöntöm (khm minden honnan) ezt a valamit, ami már majdhogynem mozog. csak az a furcsa, hogy tulajdonképpen és elméletileg is mindegy mennyi mennyiségű sót rakok bele, valami elnyeli, mert még mindig sótlan. (itt gépelési hibát vétettem és csótlag lett, ami a csótány nem előfordulását jelenti, bár ezt nem tudnám alátámasztani tényekkel, mert kitudja mi támadná meg ezt a nyugodt szívvel szarnak nevezhető tésztát.)

♥

"Veled jó, mert itt vagy és átkarolsz

Mindenre válaszolsz, mindig rám vársz

Én meg rád, akár egy táncház

Pördülök veled, míg derekad hozzám

Ha könyv volnál százszor újra lapoznám."

ott voltál, mikor nevettem; hangosan, boldog voltam, hallhattad, és nem volt gondom. ott voltál és velem nevettél, mert számítottam, és mert szerettél.
ott voltál, mikor örültem; sikerekben gazdag voltam. ott voltál és dicsértél és örültél, mert ügyes voltam és mert szerettél.
ott voltál akkor is, mikor össze voltam törve, és nem bírtam már bent tartani és te ott voltál és magadhoz szorítottál, hogy sírjak és tomboljak, mert ott vagy és féltesz és szeretsz.
ott voltál, mikor felálltam; újult erővel kirobbantam, rendbe hoztam a régit, kreáltam az újat. ott voltam és biztattál mert egy fény voltam és szerettél.
ott voltál akkor is, mikor reménytelen voltam, megalázott voltam és kisebbnek éreztem magam mint egy hangya lárva, és ott voltál és átöleltél és én sírtam és te velem sírtál, mert fontos voltam és mert szeretsz.
ott voltál akkor is, mikor hajnalban a verejték vert és szenvedtem, és ott voltál, mikor a hideg rázott, és ott voltál, mikor a görcs kapott el és dobáltam magam jobbra-balra és valóban úgy nézhettem ki mint egy drogos, és akkor is ott voltál, mikor képtelen voltam karmolni magam de te simogattál, hogy jobban legyek és simogattál addig, amíg el nem aludtam, és oda bújtál, és szorítottál, mert féltettél és féltél.
és itt vagy akkor is, mikor nem a fény vagyok; a sötétség vagyok, és te a fény vagy, és erősítesz, és felállítasz, mert neked itt kell lenned, mert hát hol máshol, és mert szeretsz.
és én is itt vagyok, bármi legyen is, itt vagyok és maradok, mert fontos vagy, mert féltelek, mert szeretlek; teljes szerelmemmel, szívemmel, eszemmel, véremmel és mindenemmel amivel csak lehet és még azzal is amivel nem.

írok. írok. írok és írok. és olvasom. és egy csapatban dolgozom. és kommunikálok. és nem eszek. és muszáj. és rosszul vagyok. és cigarettázom. és nincs alkohol. és nem is kell. csak hogy elvonjam arról a figyelmem, hogy én már nem bízom semmiben. sem magamban, sem senkiben. éreztem. érted? éreztem, hogy új jön. új jön, valóban. új megpróbáltatás. de semmi olyan új, ami fergeteges és partys és szerelmes. két hét, családos, sírós, kényszerítős, muszájélvezős, telefonhívásos, hiányzolos, szar. nekem már csak ez jutott, és ez az a pont, mikor kompromisszumot kellene kössek, vagy elkéne fogadjam, vagy megint megkéne alázkodjam, mert nincs beleszólásom, nincs hatalmam ezt megmásítani.

Sokszor elgondolkozom, hogy vajon mikor anyám telefonál, nekem szánja amit másnak mond, vagy csak a puszta véletlen hozza így? (A véletlenekben nem hiszünk.)

Félek. Istenem megint. Megint könnyes a szemem és megint össze szorult a gyomorom. Félek, mert nem akarom ezeket hallani. Elég volt! Fejezzétek be! ...ó de ha betudnák, meg is tennék. Nem akarok újra fekete napokat. Nem akarok újra sírást, bömbölést, fájdalmat, hiányt, megtelést, kiürülést. Nem akarom, hogy felkészítsenek. Nem akarom, hogy felkészültnek higgyenek és hogy felkészültnek higgyem magam. Nem akarok tévhiteket. Nem akarom a halált.

most úgyérzem egy cigire van szükségem
van is. nincs ezzel probléma
de közben meg nem
nem erre van szükségem.
valami másra.
mire?
nem tudom.
azt sem tudom miért írok így. jól esik.
már rég nem az vagyok aki vagyok.
megváltoztam. nem ő miatta.
sokak szerint igen. de nem.
nem tudom. hogy mivé lettem.
kéne valaki aki megmondja. nagyon kéne.
valaki aki ismer. de már sok ideje senki nem ismer.
nem hagyom hogy ismerjenek.
és ezt a megváltoztál dolgot nagyon sokszor fogom hallani.
és ki fogok akadni miatta. de hát nincs mit tenni. ez van.
alkohol kéne. de közben
mikor van akkor
nem kell fúj miez
helyre kéne tennem magam mostmár. olyan verseket
írok hogy összefüggéstelen mégis tetszik
mert egy rész önmagamból
de még én sem értem.
valami nagyon hiányzik
egy igazán nagy rééééész
és nem találom.
és ilyenkor úgy érzem hogy le kell rombolnom magam körül mindent csak hogy újra tudjam kezdeni
de nem tehetem.
keresek embereket akiknek tetszik a társasága
mintha hiányoznának a régi emberek régi társasága
csak ezzel az a baj hogy a régi emberek régi társasága kellene nem a régi emberek új társasága
vagy
az új emberek régi társasága
vagy bármilyen kombináció. akarok valamit de aztán rájövök hogy mégsem azt akarom.
egyet akarok és azt nagyon hogy végre eljöjjön az az időszak mikor már csak x nap van hátra a haza utazásig
mert ez most kell nekem. nagyon. de közben meg iszonyatosan félek visszatérni oda. a hazámba. oda ahol igazán otthon vagyok. mert megmérgezik. én is kicsit. de majd mások is. pont most nem tudom hogy érzek. olyan üres vagyok. csak pötyögök és pötyögök. gondolom a koffein hatása. gondolom.. fél négy van és reggel be kéne ugranom suliba. hát nem tudom. kitudja lehet nem fogok aludni.
de hazudok.
mert bizonyára nem azért van a fülhallgató némán a fülembe dugva mert cseng a fülem.
mondom hogy hazudok. mert amúgy de.
de igazából. úgy igazából. szóval nagyonigazából. már kivettem.
najó most úgyteszek mintha felnevettem volna. mert amúgy nem. tehát. ha most nem beszélek egy dologról akkor sosem fogok. és én nem fogok. nincs kinek. és ha lenne se tudnék. nem úgy ahogy kéne. de viszont ha visszajöttem tudnék. de nem fogok. 

Rém-s-álom

Álmodtam egy álmot
mikor még nagy volt hiányod.

A kezedben kezemmel felhőkbe festettem
neved, de te elhibázod.
Kacajom keringett kurta kis völgyeken
Futottam, kergettem egy déli-bábot.
 
Álmodtam egy álmot
mikor még nagy volt hiányod.

A kezedben ecsettel a falra festettem
arcod, de te elhibázod.
Kacajom keringett apró kis szobában
Leültem, éreztem a boldogságot.

Álmodtam egy álmot
mikor még nagy volt hiányod.

A kezedben kezemmel fába vésettem
szívünket, de te elhibázod.
Sikolyom sistereg nagy magas fák felett
Rohantam, láttam a világosságot.

Álmomban meghaltam
A kezedben kezemmel húsodba karcoltam
nevem, de elhibázom.
Sóhajom süvítí utolsó óhajom; neved helyett
szerelmed könyörgöm köszörlő hangommal
de reggel megélem a valóságot-
itt vagy én velem
égszínkék egemen
kezedben kezemmel
felhőkbe festem
neved
és-
nem hibázom.

"Nem vallhatsz kudarcot, ha mindent bele adsz. Elvégre ha minden tudásodat beleadod, már mindegy, hogy nyersz-e vagy vesztesz. Persze, jobb ha nyersz.. De senki nem kérhet és várhat el tőled többet, mint hogy legjobb tudásod és a legtöbb akaratod szerint csináld amit csinálsz. Az már csupán részlet kérdés, hogy volt-e elegendő tudásod a nyereséghez. Ha van elég akaratod az félsiker. Inkább bukjam el tudás hiányában, mint akarat hiányában!"

nem feladom, csak "ami nem megy, azt nem kell erőltetni" nézetbe kapcsoltam. úgy gondolom, hogy ez volt az az időszak, mikor eddigi életem során a legkeményebben tanultam. azt hiszem eleget tettem édesanyám kérésének, mi szerint adjak bele mindent, mi erőmből telik, és még ha akár valami végzetes hiba folytán nem kapom meg a várt érettségi jegyeket, akkor sem okozok csalódást. így, az utolsó két vizsgám előtt pár órával nem feladom a küzdelmet, csak belátom, hogy a fizika nem az erősségem. akárhogyan is lesz, -még ha az egyik álmomat kicsit félre is kell majd dobnom ez miatt- akkor is vállalni fogom, hogy elbuktam egy nagy csatát, de készen állok a következőre!