Itt ülök, korai éjjelt kezdve, s azt hiszem nem fogok ma sem aludni. Reszketek, félek, gondolatok, kérdések s rá válaszok a fejemben, képek a szemem előtt, hangok a fülemben. TŰNJ INNEN. KÉRLEK. Szépen kérlek hagyj magamra. Évek óta gyötörsz, havonta, félévente a sors véletlenszerűen a nyomodra akaszt engem, pedig én annyira nem akarom. Annyira fájsz még mindig, hogy az hihetetlen, mégis annyira nevetséges ez az egész. Hogy hagyhattál ekkora lábnyomot bennem, ezt sosem fogom megérteni. Én azt hittem, hogy vége lesz, ha megtalálom azt a két kart, mi önzetlenül magába ránt, ha fázom és félek. De nincs vége. Még mindig nincs vége, hiszen olyannyira képes vagyok feltépni önmagam legfájdalmasabb sebeit, hogy azt hiszem menten elvérzek. Egyik felem azt suttogja, tegyek fel mindent egy lapra, és ahogy a pókerben mondják "all in". De mi van, ha nem nyerek semmit, hanem mindent elvesztek? Mindent, ami most van nekem? Nem akarom. Sosem értél annyit, de mégis sokszor megtettem már, és még mindig itt motoszkál fejemben ez az aprócska gondolat. Úgy érzem, mintha nem tudnám mit kellene tennem, mégis tudom. Mintha döntenem kellene, sürgetne az idő, pedig senki nem sürget, mert nincs döntés, mit meg kellene hoznom. Egyetlen kérdésért kockára tenni azt a csodaszép jelent... Egyáltalán nem éri meg, hiszen a jelenlegi közös levegő vételem valakivel többet jelent számomra, mint az egész ami veled... nem tudom tovább írni. Képtelen vagyok a gondolatmenetemet befejezni, s nem tudom, hogy a zenéd miatt van ez, a neved miatt -e vagy a hirtelen kalapács szerű ütéstől, amit a lelkemben érzek. Egyetlen kérdést tennék fel neked; "felnőttél végre?". Mosolyogva kérdezném, mintha rengeteg bolondozás jutna eszembe, holott az egész veled.. áhá, ez a veled szócska csinálja ezt, na mindjárt túljutok rajta. Tehát az az egész valami, vagy inkább semmi, ami köztünk volt, merőben annyira horrorisztikus volt, mint a zene, amit csinálsz. De miért írom ezt Neked? Hiszen nem akarok hozzád beszélni. És nem, nem fogok. Előbb a pokol, minthogy még egyszer veled szóba álljak. Úgyis megtörnél, mert ismersz. És én úgyis megtörnék, mert bár ismerlek, még mindig iszonyúan naiv vagyok veled kapcsolatban. Hiszem, hogy van számodra is remény, és felnősz végre.
Hm és milyen érdekes a sorsunk :). Mosolygok, közben a könnyeket a szememben nem értem. A kérdésemre választ kaptam, felnőttél, mondjuk úgy. És... én is felnőttem. Boldog vagy, és én is boldog vagyok, és nem gondolunk egymásra, de fáj. Bár már nem te fájsz, s már nem is rád gondolok, hiszen nem ismerjük egymást. Már annyira régen volt minden, hogy azóta 3x kicseréltek bennünket. Ez ma is egy tanúság: mindennek oka van. Ennek most az, hogy belássam, elmúlt, és hogy mások lettünk. Nekem itt a helyem, kéz a kézben az őszintével, neked ott a helyed, kéz a kézben és nem tudom folytatni, hiszen nem tudom mi van veled. S bár olyannyira furdal a kíváncsiság, nem kérdezném meg, mert mindig ott a lehetőséged a hazugságra, és ha a kezedben van ez a labda, élsz is vele.
