„Vannak bizonyos zeneszámok, mik akaratlanul is egy bizonyos dologhoz kötnek minket. Hozzá láncolják magukat egy emlékképhez, egy szívdobbanáshoz, s mikor felcsendülnek véletlenül a semmiben, az egykoron érzett érzések fuvallatba ültetett darabkáját fújják (b)elénk.
Oly' érdekes ez, hiszen napok, hónapok, sokszor néha évek is telhetnek el úgy, hogy azt hisszük lezártunk magunkban egy korszakot, de úgy hiszem ez addig nem lehetséges, amíg a múlt árnyékai egy-egy ismerős dallammal visszahozhatóak. De ha ez igaz, akkor az én lelkemben semmi sincs lezárva. Ha nem akarok önmagam paradoxonja lenni, akkor be kell látnom, hogy a lelkem megsérült darabjait rejtő ládák még résnyire nyitva vannak, s mint a kígyó –csalogathatóak lágy szólammal kifelé. És ha kibújnak, úgy egészen, én újra a rabjuk leszek. Körbe tekerik nyakam és szorítanak, összeroppantva szívem; ezer szilánkra törve azt. Majd mikor a kotta vége szakad, elhalkulnak a hangszerek, s vonyítóan üveges lesz a csend, kicsikét megtörve is, de visszatérek a mostba. Visszatérek, és rájövök, mennyi van még bennem a letűnt kor képei közül. Mennyi? Rengeteg. Rengeteg félelem, remény s gyász. Fájdalom a múltból, a régiből. Fekete ruhában oltár elé lépne lelkem, hisz gyászolná a rendet, mi bennem egykoron ott volt. Mert valójában, az ismerős dallamok mögött egy szétesett királylány áll, s most egy erős herceg küzd hét sárkánynak negyvenkét fejével, hogy összeszedje darabkáit.”
