Ketelkedtem. Szegyenlem magam, de valoban ketelkedtem. Benned, bennem, bennunk. Miert? Mert panikoltam, hogy eltavolodunk. Aztan ma hazajossz. Felhuzol -igazan. Valoban kiakadtam. "Ne csak akkor jussak eszedbe mikor te akarod!" "Egesz nap az eszemben vagy." Ugy utalom ezt. Mikor tudatositod bennem, hogy csak azert nem szoktunk sikitozni egymassal, mert soha nem engeded. Olyan jo volt. Ma olyan nyugodt volt. Ahogy hallgattuk az eso kopogasat a teton es annyira nem akartuk megtorni a csendet, hogy mar-mar alig hallhatoan szinte csak susogtak a betuk ajkaink kozott. Akarom ezt. Nem meg egyszer, hanem mindig. Akarom, hogy azt erezzen hianyzom. Akarom, hogy azt valaszold "mert nem voltam itthon egesz nap" a kipattano "miert csinalod most ezt velem?" kerdesre. Par nap mulva mar egy kerek szam leszunk. Tiz es leszunk tizenketto es talan majd huszonnegy is. Mi leszunk mindkettonk leghosszabbja. Rengeteg dolgot eltunk meg: egyutt. S olyan jo, hogy te vagy nekem. Megnyugtatja a lelkem, ha az olelesedre gondolok. Arra az olelesre amit talan meg nem is kaptam. Azt a szorito olelest, melynek arnyekat utoljara egy oszi, huvos esten kaptam. Mikor utoljara megoleltel, es mikor meg nem tudhattuk, hogy valamikor is ennyire egyek leszunk. Es.. Ma vissza ideztuk. Te tudtad, hogy en mire gondolok, en tudtam, hogy te mire gondolsz, es oh a edes kis emlek. Melyre mindketten olyan pontosan emlekszunk. Es melyre mindig visszagondolunk majd. Barmikor allunk egyutt a csillagos eg alatt egy utcai lampa fenyben es nezunk egzmas szemebe; szotlanul. Barmikor, mikor egy buszmegalloban allunk, egymashoz bujva; szotlanul. Barmikor, mikor egy buszon ulunk, es te a kezfejem simogatod; szotlanul. Akkor is, ha a lampa alatt egyedul allunk, ha a buszmegalloban nincs kihez bujnunk es ha a buszon nem simogat senki. Sot, meg akkor is, mikor massal allunk a szabad eg alatt, massal bujunk ossze a hideg esten a buszmegalloban es massal ulunk a buszon. De egyik sem lesz olyan. De mi mindig erre gondolunk majd. Egymasra.
