furcsánbefeléálló, duplazoknis bokával 0:00-s kívánságműsor. janem, azt a reményt már elvitte a tavalyi szél. szerintem én vagyok az egyetlen, aki azt mondja "végre iskola". végre kiszakadok, nem agyalok. vagy kitudja. senki nem tudja, mit hoz nekem a jövő, én sem, de nem is érdekel. az jobban, hogy itt vagy mellettem, mert hát fizikailag itt vagy, de annyira hiányzol hogy rosszabb mint mikor nem voltál itt. miért? pánikolok, hogy elveszünk. és ez nem bemesélés, ez nem az a rész, mikor azt mondhatod buta vagyok. nem vagyok. érzek. keményen érzek, bármily' furcsa is, érzem a semmit, a kibaszott ürességet ami a légkörben van, és őszintén megvallva nem is attól félek, hogy elveszik, hanem attól, hogy azért mert dacolok, hogy "bazdmeg ha te sem teszel semmit, én sem fogok" szenvedni fogunk.
Szeptember elején
(Kosztolányi Dezső)
A hosszú, néma, mozdulatlan ősz
aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.
Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy a kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég,
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet s a vég.
Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.
eljöttél, ó régen várt évszakom.
