Taknyosan, könnyezve, köhögve fekszem puha ágyikómba. Eljött a sálas, kabátos időszak. Beköszöntöttek a hidegebbnél-hidegebb, sötétebbnél-sötétebb napok. Nekem a szeptember semmi volt. Üres volt, s mégis teli. Visszhangos; semmi más, csak egy tükrökkel megrakott hatalmas, hófehér terem, melyben még a lélegzet is ide-oda szaladgál. Ez a terem a tisztaságot, az újra kezdést szimbolizálja. Ám a terem hamar színeket nyer. Falai már belakottak, van még hely, de sugárzik belőle egy belső harmónia, ami sosem volt benne.
De ez a hónap is hamar a végéhez ért, s hogy mégis emlékezetessé teremtse magát, másnak is véget kellett vetnie. Egy három hónapig tartó korszak lezárult, mi tele volt örömmel, és fantasztikus emberekkel. Fáj, hogy vége, de mindennek van miértje. Hiányzik, de nem csinálnám vissza.
Új hónap, új kezdet. Berobbanunk! Ígérem, berobbanok valami újjal, ami majd megmozgat engem is és másokat is. Csak várjuk ki a végét.
