Párperces mosoly, mit Te okozol... :)
Tényleg, régen hallottam magam nevetni. Úgy igazából. Szívből. A napokban pedig sikerül... egyre többször. Nem tudom, hogy kéne megköszönnöm Neked ezeket. Hiszen annyira természetesen és erőfeszítés nélkül teszed... Egyszerűen nem tudom. Annyira... hagyod, hogy ez az egész... kibontakozzon közben meg mégis.... annyira... teszel érte, hogy biztosan sikerüljön és hátteret biztosítasz.... ez... biztonság érzetet ad. Most nem mondok előre semmit sem. Hagyom, hogy minden úgy legyen, ahogy lennie kell. Nem fogok beleszólni, hogy melyik úton haladunk. Inkább... át adom magam valaki kezeinek. Valaki olyannak, akiről azt gondolom, nem fog futni velem. Aki a rossz útra sem térne. Valaki olyannak, aki úgy vigyázna rám, mintha vékony üveg lapokból lennék összerakva. Valaki olyan, aki talán már szeret is. Kinek kezeiben könnyedén álomra hajthatnám fejem. Félelmek nélkül. De ugyebár a múlt miatt vannak félelmek. Szóval aludni nem fogok. Mindig készen leszek a kiugrásra. Mindig meg kell tudnom majd tenni. Már most fájna az ugrás. Később még jobban fog. De megfogom tudni tenni! Ezt még muszáj. A szívem és az eszem fél-fél darabja szeretné, hogyha nyugodtan elaludnék öledben. Ugyanakkor a másik felük óv, hogy azért ezt ne. Még ne. S talán soha se...Ez a fajta félelem talán mindig bennem lesz. ...és talán majd nem akarom, hogy bennem legyen. ...talán majd engedni akarok a simogatásaidnak, és elszunyókálni, de nem fogom akkor sem engedni magam. Ennyi kell. Ennyi bizony kell. Egyre fájdalmas ütéseket kell kibírnom az élet viccei miatt. Ha a "te" ütéseidet is majd bírnom kell, egyszerűen kiugrok majd belőlük. Nem fájhat már jobban a következő sorozat pofon. De azért nagyon is a karjaidban leszek. Nyugodt szívvel. Csak emlékeztetni fogom magam rá: 'mi van, ha ez csak egy újabb vicc?'.
