Üres. Halott. Száraz. Ezek a szavak jellemeznek most leginkább. Csak egy dologra tudok koncentrálni. Csak is Rá. Senki és semmi másra. A képét nézegetem naphosszat meg a függönyt bámulom. Ez tette ki kb az elmúlt két napomat. Kezdek egyre jobban kiüresedni. A lelkem és a testem elvált magától. Úgy érzem, ha az Ő lelke is elválik a testétől, az enyém követni fogja. Élő halottként fogom élni az életemet. De nem csak azért, mert Őt veszítem el. Hanem mert teljes mértékben tudatosulni kezd majd bennem, hogy elértem azt a kort, mikor az emberek körülöttem kezdenek kihalni. Annyira féltem ettől az időszaktól... szinte minden embert aki a minden napjaimba benne van- sőt az is aki már nincs valami miatt- félek elveszíteni. Ez legyen egy távoli vagy egy közeli rokon, akár egy barát vagy pusztán csak egy ismerős. Ha elveszítem Őt, biztos vagyok benne, hogy ez nagyon meg fog változni. Sokkal ragaszkodóbb leszek majd, és nem fogok ennyi embert magam köré engedni. Nem fogom engedni magamnak, hogy sok sok ember elveszítése tegyen tönkre. Egy is tönkre fog. Nem hogy több tíz. Félre ne értsd. Barátkozó típus maradok (szerintem...) csak majd nem leszek ennyire nyílt.Talán még azokkal sem, akikkel eddig az voltam...
Nem érzem úgy, hogy képes lennék szembe nézni ilyen úton a halál fogalmával. Túl felkészületlen vagyok még. De... ezzel a fogalommal ki képes szembe nézni? Tök mindegy, hogy hány éves vagy, mennyi élet tapasztalatod van vagy hogy kik vesznek körül. Ezzel a szóval senki nem akar, és senki sem képes szembe nézni. Pedig itt van. Ugyan úgy "él" velünk. Szerintem a halál annyira közel van hozzánk, mint az árnyékunk. Sőt, az árnyékunk a halál. Sosem tudhatjuk mikor csap le. Pont akkor csap le, mikor a legkevésbé vagy felkészülve rá.
