-Felnőttként kezelhetlek már úgy érzem, és úgy is foglak! Felnőttként kell felfognod az ilyesmit! Az életben meg kell tanulni, hogy a náladnál jóval idősebb embereket egyszer el kell engednünk.
-NEM! Ennyire sosem leszek felnőtt! Ezt sosem fogom meg tanulni! Ezt sosem fogom megbocsájtani a sorsnak, vagy a nagyúrnak, vagy a mindenhatónak- hívhatod akárhogyan- hogy olyan embereket vesz el tőlem, akik mindennél fontosabbak!
A képedet nézem már órák óta. Az emlék képek villannak be. Az együtt töltött oly sok év. Ha bele gondolok, ha megpróbálom felfogni mi ez az egész- mert még most sem tudatosult bennem- el kap a sírás. A mellkasomban megint van egy hatalmas lyuk. Egy üresség. Amit csak is a te jelenléteddel lehetne betölteni. Nem tudok megnyugodni! Nem fogok addig megnyugodni, amíg a kezedet nem fogom. Nem fogok addig megnyugodni, míg tudom ágyban fekszel és pihensz! Nem fogok addig megnyugodni, míg nem tudom, hogy minden rendben lesz! Nem! Addig nem, amíg valaki be nem jelenti, hogy tévedés történt és igazából minden rendben van! Utálom a sorsot, a mindenhatót, a nagy urat- vagy hívd akárhogyan- hogy ezt választotta Neked, nekünk. Ne aggódj, történjék bármi, bármikor, én veled leszek az utolsó percekben is! Ugyanúgy, ahogy te az elsőimben!*
ezzel túl sokat mondtam. akárki is olvassa, megkérek mindenkit, hogy ne kérdezzen rá, mi a baj vagy hogy kivel. nem fogom elmondani. nem vagyok képes beszélni róla nyílt, és érthető szavakkal. Kiss.
