***
4,4,11
Run!
-Minden rendben van?- kérdezte egy kedvesnek tűnő hang. Könnyeim csak
Potyogtak szememből, s én nem tudtam kontrollálni őket.
-Fuss!- hallatszott fejemben, s én futottam.
Ki a teremből, végig a folyosón, át a hatalmas ajtók és lépcső tengeren túl.
Könnyeim fekete vonalakat rajzoltak arcomra, majd éreztem, hogy a hátam
Sem száraz már. Miközben keresztül rohantam az óriási épületen, s az udvarra
Értem fel sem tűnt, hogy az eső úgy zuhog, mintha dézsából öntenék.
Nem érdekelt futás közben semmi. Fellöktem egy tucat embert és mikor
Megálltam csak akkor jöttem rá, csurom vizes vagyok. Egy távoli udvar
Részhez érve a falnak döntöttem vizes hátam, majd leereszkedtem a földre.
Hagytam, hogy könnyeim kisebb óceánt képezzenek ölemben. Pulóverem
Csak úgy szívta a a nedvességet. Teljesen átázott. Hirtelen lépteket hallottam.
Meg sem fordult a fejemben, hogy nem maradhatok itt örökké. ..hogy nem
Ülhetek itt így, fejemet az ölembe temetve. Pedig olyan megnyugtató volt.
S egyben hihetetlen felkavaró. Jó volt egyedül lenni, távol mindenkitől, de
Egyedül éreztem magam. Úgy éreztem, azért vagyok egyedül most ebben a
Pillanatban, mert tényleg egyedül vagyok. Teljesen egyedül. S nem csak akkor,
Mindig.
Egy kedves kisasszony emelte fel fejem mosolyogva, majd aggódva kérdezte,
Minden rendben van-e. De én annyira tele voltam... én tényleg... annyira nagyon...
-Nem! Semmi sincs rendben! Egyáltalán!- üvöltöztem. A kedves nő felsegített,
Átkarolt majd az irodájába vezetett. Kinyitott egy nagy szerkényt, majd valami
Puhának tűnő rózsaszín dolgot vett elő. Rám terítette. A pokróc valóban puha,
S meleg volt. Már-már égette arcomat a forróság. De ez nem a pokróc
Melegségétől volt. Az indulatoktól, az élettel való veszekedéstől. Az utálattól
Amit a sorsom iránt érezek. Akkor ott, az irodában ülve jöttem csak rá,
Hogy egy fél nap leforgása alatt csupán csak háromszor menekültem el
A 'Minden rendben van?' kérdés elől.
