Most múlik pontosan...

Engedem, hadd menjen... Engedem bizony. Most nyílok ki igazán. Egyvalaki gátolt három év alatt, hogy olyan dolgokat csináljak, amiket szeretek és ami miatt önmagam voltam. Ezért nem is voltam önmagam igazán. De most végre megint az leszek. Elszántam magam. Ma anyám elé álltam és kijelentettem "Anya, hétvégén bemegyek a városba, bemegyek a táncstúdióba. Be iratkozom!" hát meglepő volt számára, ez tény... de már két éve halogatom. Miért? nem is inkább miért... inkább kiért? Mert visszafogtak. Választanom kellett barát, és tánc között. A barátot választottam, pedig én a táncra születtem. Érzem. Az ereimben nem vér, hanem a tánc csorog.
Ma Tamarával- nem új barát. régóta hozzám kapargatta magát de most hogy a "lehúzó lánc" nincs mellettem könnyebben kinyílott a szemecském- benéztünk a táncstúdióba. Csodálva néztem, mennyi emberben látszik a táncparketten, hogy ők is táncra születtek. Egyszerűen fantasztikus. Tamara meg az a lány, aki nem fog visszafogni semmiben sem. Ezt ma el is mondta. Látta, hogy már "egyedül" vagyok. Eléggé örült neki, hogy végre megszabadultam a lánctól ami csak lefelé húzott. Hétvégén beülünk a városba valahová. Kifogok bontakozni. Kitörtem. Éreztem, hogy hamarosan úgyis kifogok, és nagyot fogok balhézni a "másik felemmel". De most ő mondott búcsút. Először ő. Azzal, hogy vissza kéri a cuccait. Ez egy hatalmas jel. Meg hogy nem szól hozzám. De jobb is. Nem akarom, hogy megnehezítse a helyzetet. Fáj ám.. hazudnék, ha azt mondanám; nem. Mert kihasználtak, és mikor jött jobb mint én, félre dobtak. Megaláztak. Nem egyszer, nem kétszer. De azt sajnálom csak igazán, hogy három év kellett ahhoz- pontosan három- hogy felnyíljon a szemem és meglássam a foga fehérjét.

ennyivoltam mára Kiss. lehet még írok valamicskét.