kedves december első napja!
szeretném közölni veled, hogyha egész végig ilyen leszel, elnyered a 'kedvenc hónap' díjat. szeretném, ha elnyernéd.
hosszú idő után végre nincs ki a faszom mindenkivel és mindennel, végre élveztem a napot. jól indult a reggel, és ez fontos volt. főleg nekem fontos. ha a reggelem szar, az egész napom az lesz. sokat jelentett nekem az a kis levélke. meg a többi is ami utána következett. nem is tudom mikor kaptam egyszerre ennyi információt tőle. már nagyon régen. és örülök, hogy megint beszéltünk.
csodálatos hírt sikerült kapnom tesi órán. drága tanárnő megsúgta nekem, hogy lesz kézi csapat karácsony után. hurrááá. végre. már alig vártam. és nem egyedül fogom csinálni. éppenhogy meghallotta, miről van szó, ő is akart csatlakozni. azthiszem kezdem bírni őt. ő ilyen kis nyugis lány és aranyos, nem játssza az eszét mint a többi, kimondja amit gondol. és hétvégén tekergünk egyet a városban ketten. szóval pénteken mónizok egyet. de igazából nem szeretnék nagyon elkezdeni kötődni hozzá, ugyanis elfognak költözni. nem akarom megint úgy érezni magam, hogy kiléptek a minden napjaimból. nem akarom, hogy látszódjon rajtam *háhá* egyedül maradtam. jó lenne ha nem menne el.. tényleg jó lenne. sokat nőtt a szememben ezzel a "kézizni akarsz? jöhetek?" kérdéssel.
matekon túl teljesítettem magam. vagy.. kiderült hogy mire is vagyok képes. tök büszke vagyok magamra. én vagyok a hónap tanulója. kaptam csokit és emléklapot ésés még a nagy táblára is kikerült a nevem. *_*
ez a jó oldala. de jön az a nagybetűs DE.. baszogatja a szememet a kiírása. szeretne.. hm. énis szeretnék. akárhányszor végiggondolom ezt az egészet.. töviről hegyire.. minden pici pontot beleértve, a fájdalmakat is és a kevésbé igaz szavakat, akkor is úgy gondolom, hogy nekem ő volt az ő. nem a nagy betűs Ő, hanem.. hanem ő volt az. csak így szimplán. ő volt az aki különleges érzéseket volt képes adni. megtanultam tiszta szívből és önzetlenül szeretni. megtanultam, hogy az utána jövő fájdalom is megérte. érte megérte. de csak egyszer. ez az egy éppen eléggé édesen fáj. nem kell megrontani ezt az érzést. nem akarom utálni őt. hiszen ő az én 'ő'-m. akivel az egész életemet elképzeltem. minden pici részletét. a tanulmányi tervembe beleépítettem a tudatot, hogy ő velem lesz. a 'mi akarsz lenni ha nagy leszel?' kérdést is már teljesen köré fontam. 'ugyan ilyen boldog. és persze agyturkász!'. de.. vége. mostmár tényleg. eszembe jut nap mint nap, hogy jó lenne beszélni. eltervezem minden áldott nap, hogy megint írni fogok. de tudom hogy megint az lenne, ami volt. '-felkavarsz. -teis. -szeretlek. -énis... -veled akarok lenni. -jólenne. -kérlek! -ne bassz át. -nemfoglak. ... -átbasztál!'
