Visszatérés

Nahát nahát visszatértünk. Pár napja sikerült rájönnöm, hogy ez a blog nagyon hozzám nőtt. Lehetetlenség megválni tőle. Ez illik hozzám. És ez tartogatja a múltamat. Sokkal több érzést le írtam ide, mint akárhová máshová. Szerettem ezt a blogot. Nem is nagyon értem, miért váltam meg tőle ennyire hirtelen. Talál el ragadott a hév az új felé. Több mint egy hónapja tértem át tumblr-re szóval történtek dolgok. Nem is kevés. Rengetek megzuhanás, erősödés, ilyen olyan illúziók és stb.. Azt hiszem bemásolgatok egy pár ottani bejegyzést, és kommentálom, hogy mindenki lássa a változást.

Május 25. 18:08

amour

Alexa: …nagyon bátor egy csaj vagy te hallod.:O
Alexa: kalapot emelek előtted. o.oŁ
Mesi: miértis?:D
Alexa: mert már egy csomószor pofára estél
Alexa: és mégis mered kockáztatni
Alexa: hogy talán mégegyszer ott kötsz ki.
Alexa: ez hatalmas bátorság.:)
Mesi: nem ülhetek folyamatosan a földön. sőt. igazából feladtam. nagyon is. úgy döntöttem hogy ülni fogok szépen a földön a kis seggemen mert onnan már nem eshetek sehová. de ő jött. és napról napra egyre magasabbra emelt. azzal hogy megmutatta mennyit jelentek neki. és ennek is vannak hatalmas buktatói. nem mondom hogy nem félek, de sokszor jó félni : )
Alexa: …jó neked, hogy találtál egy ilyen embert.:)

Már hallottam rólad, azt mondják téged nekem szántak
És csak a távolból néztem eddig, ahogy veled bántak
Ami hiányzott az arcodról egy mosoly, amit én adtam,
mit kiirtottak belőlem azt visszaölöd szép lassan,
így lesz kerek nap mi tegnap nap csak fél hold
most már félig élő vagyok pedig tegnap még csak félholt
ez az út, amit csak ketten járunk kettőnknek van kövezve
én magam mellé rajzollak más maga mellé szögezne
ússzunk az árral szemben jól fog esni hidd el
az emberek azt beszélik ez a lány boldogabb hidd el
megváltoztatnám a világot, de nem vagyok rá képes
tépj a szívemből egy virágot, hogy érezd milyen édes. 

 Május 25. 18:29

dix-huit mois

Igazából hiába tagadnám, hiányzol. Ha nem hiányoznál, nem jelentene semmit, hogy két nap múlva megint huszonhetedike. Megváltam tőled. Tényleg. Elengedtelek. Végleg. Nem várom, hogy vissza gyere. Nem vágyom rá, hogy újra beszéljünk. Nem szeretném, hogy megint legjobb barátok legyünk. De azért emlékszem Rád. Soha nem leszek képes elfelejteni Téged. Csak talán úgy tűnik majd. Mert nem fogom engedni magamnak, hogy megint Miattad a nagyon nagyon magasból a földre zuhanjak. Most főleg nem. Túl magasan vagyok. Túlzottan is megütném magam. Szóval inkább elengedlek most a fejemből is egy kis időre a cigaretta füsttel.

Május 26. 19:05

If you ever come back

“Na jó most már felkelek!” és ezzel leeresztette lábát az ágyon. Már egy ideje ott üldögélt. Mondhatni, hogy egész éjjel. Tombolt az agya. Nem tudott aludni a rengeteg megválaszolatlan kérdéssel a fejében.
Elővarázsolta ágya mellől a cigarettás dobozt és az öngyújtót, majd kiment az erkélyre. A nap éppen felkelőben volt. A szomszéd lakásból hallani lehetett a megszokott “Gyere már mert elkések…” mondatot. Az utakon ugyan még nem volt annyi ember, de már ébredezett Párizs lakossága.
Pizsama nadrágban és egy vékony kis felsőben tornászkodott az erkélyen. Cigarettáját élvezve a gondolataiba zuhant. Észre sem vette, hogy már bőrig ázva ácsorog ott. A szomszéd lakás lakosa ablakcsukás közben szólt oda neki csodálkozva, nem fázik-e odakint. A furcsa kis hangra eszmélt fel. Szívott még kettőt az alig égő dohányból, majd besétált. Unottan sietett az ajtóhoz, ahol erősen csengettek. “Ki lehet ez ilyen korán reggel?” dünnyögte. Kinyitva az ajtót hozzá tette “Hát persze, a postás..”. “Hm?” emelte fel fejét a zöld nagy táskából a fiatal ember. “Semmi semmi. Hangosan gondolkodtam. Na de adja már a leveleket…” “Elisabeth Deneuve?” “Ha randira hívna annyit mondanék ‘csak Elis’ de nem teszi szóval au revoir!”. Kikapta a szeppent férfi kezéből a halom borítékot, majd becsapta maga mögött az ajtót. Még hallani lehetett, ahogyan a lécső házba visszahangzik a lenti ajtó csapódása. “Szóval ma is, csak én voltam ilyen fontos, hogy feljöjjön a negyedikre. Belle…” Miközben a konyha felé tartott átlapozta a levéltucatot. “Kettő édesanyától, kettő számla, és tizenöt valaki mástól. Incompréhensible….” sóhajtozta. Leült a fa asztalhoz az egyik fa székre, és olvasni, nyitogatni kezdte szép sorjában a borítékokat. Amin Madame Deneuve volt feladóként, olvasatlanul félre rakta. A két számlát is kinyitotta, ránézett az összegre, majd kicsit elgondolkozva bólintott és azt is félre dobta. Hosszú ujjaival széttúrta azt a bizonyos tizenöt borítékot, és hosszasan nézegette őket. Egy csomó minden futott át a fején, majd felállt, és rágyújtott. Csak bámult ki az ablakon az esőbe, és tűnődött. ‘Vajon ki lehet? Lehet, hogy csak megint ezek a hülye reklám cégek találtak meg.’ ‘De… de lehet… de lehet hogy… hogy Ő? Nem.. az lehetetlen. Fel sem emelné a tollat miattam. Soha…’ ezzel a gondolat láncot lezárva újra leült, és nagyot sóhajtva kibontott egyet. Széthajtotta, és egyetlen szót talált rajta. Tágra nyílt szeme, és csak nézte azt az egyetlen, szinte semmit érő szót ‘Vraiment’. Kis idő múlva sorra tépkedte fel a borítékokat. A következőben ‘Encore’ . Aztán ‘Je ne vais pas à visiter’. Ez láttán megállt és újra csak maga elé meredt. Csak nézte a padlót és a könnyei csorogtak. A többi borítékot is kinyitotta. ‘Attendre’. ‘Non’. ‘Pardon’. ‘Visiter’. ‘Mais’. ‘Pas de bien sans vous’. ‘Pas’.

Május 28. 1:31

Igazából

‘… a falak eltakartak…’
Hm. Igazából nekem megint falat kéne építenem magam köré. Hogy megvédjenek. Hogy ne érdekeljen senki. De igazából nem is érdekel senki. Igazából.. na jó de. Igazából érdekel sok ember. Sok embernek a boldogsága. És a szomorúsága ugyan annyira. Amennyire jó érzés látni, hogy boldog, olyannyira rossz érzés látni, hogy szomorú, hogy üres. Igazából már senki sem tud fájdalmat okozni.
Igazából megint hazudtam.

Május 30. 11:07

Veled szerelembe esni

..újra és újra, minden újabb napon, órában, percben.
Ezt az érzést ha akarnám sem tudnám leírni. Megpróbálhatom, de nem tudná senki sem átérezni. ..ezt a hatalmas tökéletességet. Mikor már nem érzed, hogy hiányozna valaki az életedből, mert végre van valaki, aki felér mindenkivel. Mikor szerelembe esel újra és újra ugyan abba az emberbe anélkül, hogy egyszer is kihűlt volna… azt hiszem erről beszélt nekem Édesanyám. Húsz éve tart náluk ugyan ez. …és még fog sokszor húsz évig. Az már csak rajtunk múlik, hogy ez meddig fog tartani és úgy gondolom, hogy nagyon nagyon sokáig. Nem látni a végét az útnak. Csak egy vég van; együtt megöregedni. Sokan furcsán nézhetnek, mivel fiatal vagyok még. “Túl fiatal”, hogy ilyeneket állítsak. Igen. Ez lehet, hogy így van. De büszkén állíthatom, hogy ezeket a csodás érzelmeket megtapasztalhatom ennyi idősen is. Nem számít a korod, a nemed, a vallásod, az etnikai és a szexuális hova tartozásod. Ha a szerelem jön, nem válogat.

Június 1. 20:37

Üvöltöttem

…legbelül. Kifelé viszont már csak a suttogás maradt.
… ültünk a kocsiban. Te és én. Na meg még egy személy. Nyeldestem a szavakat. Magamban. Hogy nehogy elhagyják a számat. ‘Hiányzol!’ üvöltött kifelé. ‘Hiányzik az igazi TE!’… de nem szólaltam meg. Fájdalmas volt vissza tartani, de talán fájdalmasabb lett volna kimondani. Megkérdőjeleznéd kijelentésem. Megkérdezted volna, hogy miért. Aztán ha válaszoltam volna valami kegyetlen egyszerűséggel és mégis talán egy csepp fájdalommal mondtad volna szemembe, hogy ez nehéz. Igen. Ez nagyon nehéz. Nehéz így ülni, majdnem sírni, és vissza gondolni az együtt töltött szép napokra. Mikor a nyakadba vettél, és én majdnem elértem a plafont, mert nálatok alacsony volt a mennyezet. Mikor minden nap együtt néztünk valami filmet, és mikor megbíztál bennem annyira, hogy nem rombolom le kislány létemre a szobádat, és hagytad, hogy egyedül nézzem. Mikor autót szereltél, és én belopóztam a garázsba, hogy felfedezzem újra és újra a száz meg ezer szerszámod, és hogy újra és újra megkérdezzem, mit csinálsz, miért csinálod, és hogy mi mire való. Mikor még mindig féltél, hogy bele esek az aknába. Mikor még ki kövezted, nehogy sikerüljön. Mikor még mosolyogtál Rám. Mikor ha megláttál, felkaptál, a levegőbe repítettél, majd újra a földre, hogy lássam a különbséget. Emlékszem, egyszer megkérdezted, érzem-e a talaj és a fellegek közti differenciát. Bólogattam, s te mosolyogtál. Emlékszem, testvéreddel mennyit játszottatok velem. Emlékszem, akkor még én voltam a középpont. Most pedig.. most pedig nem maradt semmi… semmi. SEMMI. Tátong bennem ez a szó. Hamarosan apa leszel te is, és én is ugyan úgy szeretnék bánni a tiéddel, ahogyan Te velem. De nem teszem meg. Nem. Nem adom meg neki azt a fájdalmat, hogy hosszú évekig legyek neki valaki, akire felnéz, aztán egyik pillanatról a másikra eltűnjek az életéből. Kérdőre vonnálak. Kérdőre vontalak volna. De nem tettem. Mert tudod… ‘ez nehéz’.. : )

Június 1. 23:59 

‘Szeretlek’

amikor leírja, amikor kimondja.. lehetetlen leírni az érzést. Sokszor írtam már ezt. De ez mindig újra és újra bebizonyosodik. A hangjától remegni kezd gyomrom és nem érzem a talajon a lábaimat… el kell teljen sok sok perc, miután újra realizálni tudok, és érzem, hogy a földön vagyok. Most tapasztalom meg, hogy ennek a pici -és sokaknak jelentéktelen szónak mekkora hatása van.

Június 2. 17:19

‘Semmi’

Csörög. ‘Szia……..’ (a beszélgetés tovább folytatódik) ‘ahham igen persze. Pápá.’. Gondolat fonál kezdődik. Csak néz maga elé, és átadja magát a fájdalmas remegésnek. Érzi, hogy teljesen átjárja a bizsergés, és ha becsukná a szemét lefordulna a székről és egész teste lüktetne a padlón. Ezért megpróbál eszméleténél maradni, de valljuk be, nem könnyű. Egy kedves kis ismerős kérdéseire próbálja a megfelelő válaszokat adni, de hiába. Azt hiszem érezhető volt, hogy a válaszai többsége hazugságok. Kő kemény hazugságok. Nem is inkább hazugságok. Álmok. Álmok, melyek nem mostanában fognak beteljesülni. ‘Minden rendben’, ‘Semmi sincs’, ‘Jól vagyok’, ‘Tényleg jól vagyok’ aztán zokogva borul az asztalra. Ujjaiban már benne volt, hogy legszívesebben azt írná, ‘semmi sincs rendben, és ne haragudj, csak kéne egyetlen egy ember, aki megért…’. Szinte már kirobbantak a betűk kezeiből, de ő csak az asztalra borulva nézett a sötétségbe amit kis keze nyújtott neki, melyekkel arcát temette. Majd vett egy mély levegőt, és újra hazudni kezdett. ‘Tényleg jól vagyok. és ha nem akkor majd jól leszek. Ez az élet rendje. Minden rendbe jön. Persze csak ha van minek rendbe jönni..’. Annyira megpróbálta jól csinálni, hogy az illetőt vagy sikerült meggyőznie egy hangyányit, vagy rávette, hogy feladja. Felnézett a képernyőről, és egy képen akadt meg a szeme. Ezen a képen mindenkinek meg akad a szeme. Mindenkinek, aki tudja mi zárult ebbe a képe. Tíz rövidke együtt töltött év, három külön, és pár hónap keserű, fájdalmas valami. Egy út. Melynek nem tudni hol a vége. Melynek nem tudni, mikor van vége. S ez teszi keserűvé az egészet. Ki belép e szobába, és végig méri a képet, annyi önuralmat kell termeljen, hogy meg ne érintse, hogy látszik, hogy feszülnek meg arcizmai. Ki hosszú percig csak áll, és nézi, szinte már belecsöppenve a képbe, hirtelen, szavak nélkül fordul ki ebből a mostanra üres teremhatású szobából. Az Ő pillantása egy nap sokszor megakad ezen a képen, és sokszor Őt is magával rántja.
‘*autóhang* Megjött Anya.’ a lépcsőn leérve a falhoz támaszkodik, mosolyog egyet, majd még egyet. ‘Az álarc kész’. A vakító napsugár ajtónyitás közben vakká teszi pár másodpercre, majd próbál az autóban ülőre koncentrálni, és mosolyogni. Mikor betérnek a házba, mintha csak az utcán lévőknek készítette volna az álarcát, leveszi. Konyhában sürög forog mint egy kis zombi, majd leül az asztalhoz. ‘Mi van?’ -kérdezi étkező édesanyja. ‘Semmi’- fájdalmasan mosolyodik el.

Júius 4. 20:38

‘Én’ miez a szó?

Mint mindig minden, ez is a legjobbkor jött. Mikor azt hittem, végre önmagam látom a tükörben, hirtelen, másodpercek alatt újra elveszítettem. Elég volt egy hang. Egyetlen egy hang. Egyetlen mondat. Egy csúnyán hazudott mondat. ‘Jól vagyok, igen.’ Ha belegondolok, én mennyit hazudom ezt. Nap mint nap. Most viszont égetett. Fájt. Semmivé tett ez a mondat. Hogy nekem mondták. Hogy Ő mondta. Aztán látni az életet. Látni, hogy két pici élet most kezdődött. Majd hallani, hogy még kettő pedig éppen most… valahogy nem tudott mosolyt csalni az arcomra. Egy pici élet megfogta a kezem, bevezetett, mintha azt mondaná ‘No, nyugi. Semmi baj sincsen. Itt vagyok én neked:)’. Én viszont könnyekkel teli szemekkel rohantam fel tizenhárom lépcső fokon egy ajtóig. Nem tudom többet tartani magam. Azoknak, akik nem láthatják az arcom, még sima ügy hazudni, hogy jól vagyok. De azok előtt, kik látják, egyszerűen képtelen vagyok visszatartani könnyeimet. Elvesztettem magam, és ezzel együtt a tartásom is. Elég egy szempár találkozása az enyémmel. Elég, ha valaki csak rám néz. Tényleg nem akar semmi rosszat, hiszen csak rám pillantott. De nekem ennyi elég volt. Elrohantam. Futottam. Messzire. “haza”.

Június 6. 16:23

Képtelen voltam

… képtelen voltam ellökni magamtól, és azt mondani, hogy ‘figyelj, elkéstél’. Egyszerűen képtelen voltam. Nem ment. Egyrészt, mert annyira szorított, hogy fizikailag nem tudtam megtenni. Másrészt meg érzelmileg sem. Úgy éreztem, most az egyszer tényleg őszintén mondja, amit mondd. Pedig dereng bennem, hogy ennek megint nem lesz jó vége. Talán ha nem ma, hanem mondjuk holnap teszi ezt meg, el tudnám lökni. De ma annyira erőtlen vagyok az ilyenre…. És azért… valljuk be… szükségem van nekem is arra, hogy néha megöleljen valaki, és azt mondja, nem lesz baj. Nem használom ki. Félre ne értsen senki sem. Mert igazából szeretem őt. Hogyne szeretném.. úristen azért még is csak három év… de… valahogy… úgy gondolom, hogy már nem tudom/fogom olyan közel engedni magamhoz. Mostanában mindenkit amúgy is tolok el. Nem ő lesz az, akit majd húzok magam felé. Ezt most nem egy újabb esélynek tudom majd be. Nem egy újabb esélyt adtam neki. Hanem egy szeletet magamból. Ő dönti el, hogy kell-e neki hosszú távon. Ha (megint) nem, akkor majd elveszi más. Nem egy helyet adok neki magamban, ami majd megüresedik egy idő után, és talán lesz valaki, aki pont annyi helyet foglalna el, és beengedem. Nem nem. Már nem bennem vannak a helyek, hanem belőlem. Nem engedek már senkit sem, hogy a részemmé váljon. Főleg nem most…
hát akkor hellokrisztina.

Június 6. 20:36

Egy év

Én félek. Rettenetesen félek. és erre ebben a pillanatban jöttem rá. Félek magamtól, a holnaptól, az emberektől… félek mindentől. Ma ha tíz mondat kicsúszott a számon, sokat mondok. Irtóztam attól, hogy meg kelljen szólalnom. Elhúzódtam az érintések elől is. és… és ha ez van ma, mi lesz holnap? Én egy éve zombi vagyok. Egy kiüresedett zombi. 11 hónapja csak létezem. Csak úgy vagyok. Tizenegy hónapja….. úristen. Annyira… soknak tűnik. Sok is. Rettentő sok. De… mintha nem érezném. Nem érzem az időt. Hiszen a fájdalom ugyan akkora. Csak nem mindig engedem felszínre, és belül szed darabokra. …én komolyan félek a holnaptól. Úgy érzem, hogy nem fogom tudni kontrollálni magam, és valami hatalmas dolgot teszek. Rossz elő érzetem van magammal kapcsolatban. Nem akarom, hogy nyolcezer-negyven keserű óra fájdalma, huszonnégy órába legyen sűrítve. …én… én komolyan félek.

Június 7. 16:58

rien

•lilla:    nekem is volt egy ilyen időszakom
mesi: eznemcsakegyidőszak
•lilla: egy kimaradt idő
mesi: örökkévalóság.
•lilla: de lehet vége
mesi: nem.
•lilla: de miért ne lenne? mindent meg lehet változtatni
mesi: kérdés hogy akarjuk -e
•lilla: és hogy van-e erőnk hozzá, és támogatnak-e nameg hogy van-e miért megváltozni
mesi: pontosan. és ha ezek közül csak egyre ‘nem’ a válasz… már nem jön össze
•lilla: erő mindenkiben van, csak fel kell ‘szabadítani’
mesi: van akiben már nincsen
•lilla: az gyűjtsön, segítenek csak akarja minden akarat kérdése
mesi: de nem biztos hogy van akarat
•lilla: mit szeretnél?
mesi: semmit
•lilla: én viszont szeretném hogy Élj
mesi: sokanszeretnék
•lilla: és te miért nem szeretnéd?
mesi: nem mondtam hogy nem szeretném
•lilla: és tenni érte? tudom hogy teszel, de többet kéne
mesi: ennéltöbbet? lehetetlen.
•lilla: akkor miért nem sikerül?
mesi: magam ellen én már nem vagyok elég erős.
•lilla: mások nem segíthetnek ez ‘magad ellen’?
mesi: aki segítene; nem tud eleget. ki tudna; nem segít
•lilla: sosem azok segítenek neked, akiktől várod..
mesi: nem várom senkitől
•lilla: aki tudna
mesi: aki meg nem tud az meg ne tegye. ne törje magát. én sem teszem.
•lilla: de ha a másiknak is fáj.. megpróbálja
mesi: ne fájjon
•lilla: az túl könnyű lenne
mesi: hm. igen
•lilla: az életben minden bonyolult mindennek kell hogy legyen egy rossz oldala és ez szomorú, de lelehet gyűrni
 mesi: igen
•lilla: de ne próbáld meg leegyszerűsíteni mert az ember csak akkor lehet igazán szabad, ha nem fél a fájdalomtól, és legyőzi.
mesi: én nem félek tőlük
•lilla: akkor miért győznek?
mesi: mert már nem érdekelnek.igazából… nem :) mert csak egy fájdalom győz pontosabban Ő… és már legyőzött. nem kell újra meg újra megtennie hiszen egyszer sikerült neki.  nem is próbálkozik többet
•lilla: és az új miért nem törli el?
mesi: mert túl kevesek. ekkora fájdalom több nincs. csak ez. majd… egyszer… talán megérted. de remélem sosem kell majd a saját bőrödön tapasztalnod.

Június 8. 17:21

confession

A lány aki sebezhetetlennek tűnt..megtört. A lány aki annyira erősnek látszott..összeomlott. A lány, aki mindig nevetett.. most zokogott. Aki sosem hagyta abba a próbálkozást..most végleg feladta. :)
(már egy jó ideje ez megy, de sosem vallottam be..)

Június 8.  23:43

secret

Egyszer valaki megkérdezte tőlem, mi a titkom. Miért tudok minden nap úgy lefeküdni, hogy tudok legalább egy dolgot mondani, ami jó volt a napból akkor is, ha éppen életem egyik legrosszabb napját éltem át. Miért tudok minden nap úgy felkelni, hogy tudom, elég erős vagyok, hogy végig csináljam. Ez nem titok. Csak meg kell látni az életben rejlő szépet. Nem lehet minden tökéletes. De minden szar sem. Ha tökéletes lenne, monotonná válna, és nem értékelnék az emberek a jót. Ha szar lenne, elvesznének az emberi érzések. Nem tudnának sírni bánatukban, hiszen már megszokták, hogy örökké abban vannak. Értékelni kéne mindenkinek, hogy igenis van miért végig csinálni. Amíg van egy szerető édesanyád, amíg van egy szerető édes apád, amíg vannak szerető testvéreid, barátaid, és más kívül álló emberek, akikről tudod, hogy számíthatsz rájuk, érdemes! Én nem hiába szenvedek meg minden napért. Egy álomban élek. Ami lehet, néha néha rém álom. De van legalább egy hősöm minden nap, aki kiment.

~ Ez az egész, egy hatalmas T-s álom.

Június 9. 17:53

‘nemtudom’

Jogosan féltem. Nagyon jogosan. Fogalmam sincs mi történik körülöttem. Annyira nem tudom… pedig szeretném tudni. Komolyan. ‘Emberek előtt sírni? Én? Soha. Inkább a halál’ vallottam pár hete. Most meg.. most meg…
*…besétált angol órára, majd leült a helyére. Felírta a dátumot a füzetébe, aztán azzal a lendülettel be is csukta. Szépen rá feküdt, és arccal a padhoz simult. Nem akart semmit tenni. Csak hogy egy kicsit ne vegyék észre. ‘Amy? What’s up with you?’ hallatszott egyszer csak. ‘Don’t ask me coz I don’t know.’ ‘Yes you know it. Do’t say you don’t.. Normally you’re a smiley little girl. Never been this emotional since I know you.’ ‘Just… don’t ask me… coz seriously I DON’T KNOW WHAT’S HAPPENING .’ és már zokogott is. Sós ízű könnyei sárga füzetére hullottak, és érezni lehetett, ahogy az egész osztályban megáll a levegő. Nem bírta tovább. Szinte kirobbant az osztályból, egyik társával üvöltözve, hogy álljon már félre az ajtóból. Csak pár lépést ment. Leült a lépcső alá, és zokogott. Barátnője huppant le mellé, ölébe kapta fejét, és hagyta, hogy a lány könnyeivel összevizezze. Ő meg csak zokogott, és zokogott, mint még soha sem. Ő csak egyre vágyik. Ne kérdezzék, mi ez az egész. Ne! Mert nem tudja a választ. Tényleg nem. Eddig úgy érezte, ezek a dolgok amik körülötte mennek, számára gyerek játék elviselni. Eddig. Eddig volt ez így. De innentől… innentől labilis. Egy rosszul kimondott szó, és nem tudja vissza fogni magát. *
Sosem voltam agresszív. Tegnap mégis átrángattam egy lányt a tesi terem egyik végéből a másikba és arccal a földhöz verdestem. Mindig tudtam kontrollálni magam, és nem meghallani a hülye kis kommenteket rólam vagy olyanokról akik közel állnak hozzám, ma mégis egy hatalmas ‘Fuck your fucking mum who given birth to you, you slag.’ üvöltéssel kivágtattam osztályfőnökiről. Valaki, akárki, könyörögve kérem, mondja meg nekem, mi történik velem. És hogyan tudnék megint felállni. És hogyan tudnám kicsit elhagyni a könnyeimet. És hogyan tudnék újra szívből nevetni. És hogyan tudnék nem remegni. És hogyan tudnék ÉLNI! Könyörgöm!

Június 12. 1:40

Anya, én szeretnék egy cicát

van egy álmom; találok az utcán egy hófehér kiscicát és majd a szobámban fog lakni. majd kis idő múlva keveredik hozzá egy fekete is és jó barátok lesznek. a fehérnek Szófi lesz a neve és franciául fogok hozzá beszélni, hogy senki se érthesse a titkaimat amit elmondok neki. a feketéhez meg olaszul. imádni fogom őket. évek múlva születnek majd kiscicáik és majd menhelyre adom őket. a legszebbet majd a legjobb barátnőmnek fogom adni. és 4 éves leszek. kérem valaki pörgesse már vissza azt a fránya időt; győzze meg a szüleimet, hogy a cicák jók; tanítson meg franciául majd olaszul; és mindemellett legyen a legjobb barátnőm.

 Június 14. 18:21

Il n’y a pas plus de confiance

Nem tudom többé elhinni, amit mondanak mások. Nem lesz több remény. Kiégett. Köszönöm, hogy kiégetted belőlem. :’) egyáltalán nem fáj. Komolyan nem fáj, hogy meg sem próbálod betartani azokat a dolgokat, amiket ígértél. Nem fáj. Csak kurva szar érzés. :’)

Június 17. 23:24

Jó lenne semmivé válni

Nehéz erősnek lenni, mikor belül minden darabokban van. Mikor a szilánkok vagdosnak felfelé, majd néha egy-egy szilánkocska teljesen a felszínre tör, és akkor egy kicsit robbanok. De mikor robbannék, hiszen nem egy szilánk van már a felszínen a húsba vésődve az üresség és a világ közötti falban, és vissza kell nyomni, mert te úgyérzed… az… nem nehéz. Nem. Nem az. Egyáltalán nem. Abban a pillanatban nem. De aztán… mikor egyedül ülsz a sötét szobádban, és csak olvasod a betűket amiket mások írnak, és csak lesed a képeket, amiken mások vannak, és közben az agyadig szinte alig jutnak el a dolgok mert merengsz… na akkor egyszerűen; szar. Úton útfélen megállít valaki két gondolat közt, és azt bizonygatja, hogy tudja, hogy van valami, és ha elmondanám… és itt megfagy bennük a szó. Vagy a nézésem az, ami megfagyasztja őket, vagy én fejezem be a mondatot. Nem lenne könnyebb. Csak el gyengíteném magam. Megadnám a lehetőséget, hogy bennem kutasson. Mindemellett, ha még egy kicsit is fontos vagyok az illető számára, ezen agyalna és megoldásokat keresne de hiába. Szóval még nem hogy megkönnyíteném a helyzetet-ahogyan ezt mások elsőre gondolják-hanem még nehezíteném is mind az övükét, mind az enyémet.
Ezen a héten már nem volt annyira nehéz emberek közt lennem. De ma megint vissza tértünk az elejére az egésznek. Nem tudom miért nem lehet beérni azzal, hogyha azt mondom nincsen semmi?! Egyszerűen nem tudok beszélni róla, mert nem tudom miről kéne. Mivel el kellene mondanom az egész eddigi életemet. Érzéstől érzésre, percről percre mindent, hogy egy picit is megértse valaki. és ha ezt megtenném-mert nem teszem-akkor csak nézne meredten, és tudná, hogy kurvára nem kellett volna megkérdeznie, hogy mi a baj. Szóval így titkosan, kérek mindenkit, hogy ne kérdezzen semmit sem, mert csak az én dolgomat nehezíti. Hiszen olyankor van az, hogy a szilánkok átszúrják a húst mely a világ és az üres terem közti utat próbálja elzárni, és vagy robbanok, vagy pedig vissza tolom őket szépen az üres terembe, és egyszer az a terem megfog telni szilánkokkal, és akik ott laknak kínhalált halnak.

Június 23. 7:41

Hiányzik a régi

Régen hiányzott már a múlt. Még emlékszem mikor órákon át sírtam a földön ülve, hogy nekem kell a múlt, kellenek a régi emberek. Rég volt már. Mostanra már úgy tűnhet engem igazán nem érdekel semmi és senki. Pedig nem igaz. Vannak ám érzéseim csak szépen titkolom mert már nem akarom többé megütni magam. Attól függetlenül, hogy van egy csomó új ember, akiket szeretek, azért mégis kellenek a régiek……. nekem….. igazán csak az fáj, hogy ha nem is szóról szóra, de a képembe bassza mindenki, hogy van aki a helyemre lépett ne aggódjak. Na nem mintha nem én akartam volna így. Ez megint bonyolult.
~rémálmok mégmindig nem off.

Június 24. 18:59

Újra

…kezdtem. Újra újrakezdtem. Akaratlanul is. Csak úgy jött. Ideje volt. Le kell(ene) zárni a múltat. Talán most sikerül. Teljesen új ember lettem hónapok alatt. Az egész ‘én’ megváltozott. Nem tudom, hogy ez jó-e. De biztosan jó. Mivel nem maradhattam az, ami voltam. Zuhantam folyamatosan és folyamatosan lefelé. Lejjebb és lejjebb. Nem volt az jó. Már teljesen máshogy látok dolgokat. Végre. Már nagyon kevés ember érdekel. Nem mondom, hogy nem hiányzik a régi. Mert de. A régi régi hiányzik. Ami egy éve volt. Jó volt az. Legalábbis akkor jó volt. De nem olyan rég még a következményektől szívtam a fogam. Azt hiszem, hogy jó ez így ahogy most van. Már nem lebeg folyamatosan a szemem előtt, hogy ‘úristen nekem hiányzik. vissza akarom kapni. jó lenne ha beszélnénk..’ stb. Hiányzik, mert hiányzik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De megváltozott már ez a hiány érzet is. Inkább… csak az emlékek hiányoznak. De egyre kevésbé. Lehet, hogy ez megint csak egy pillanatnyi állapot… majd a jövőben kiderül, hogy az-e vagy sem.

Június 29. 15:27

Bumm

és az ajtó bezárult…
Mintha hanyagolnám a blogaimat…. hm így is van. Kevésbé van már hangulatom az ilyesmihez. Valahogy kezdek elszokni megint az írástól…
Valahogy úgy érzem, mintha bezárult volna egy ajtó bennem, és kinyílt volna egy másik. Érdekes érzés. Nem vagyok már nyílt személyiség de mégis szükségem van az ismerkedésre. Úgy érzem, hogy most megint kellene a sok ember körém. De mégsem azért, hogy legyen kinek elmondjam gondom-bajom. Hanem mert… mert csak úgy. Nem akarok fémöszke lenni, de… jó ez bonyolult.

Június 29. 20:25

Milyen állat vagy?

“Macska Szabad természetű, misztikus, kissé “szőrös szívű” vagy. Nem barátkozol, szereted a magányt. Nem akarsz senkihez és semmihez ragaszkodni, mert tudod, hogy csak csalódnál miatta. Teljes mértékben szabad vagy, a magad ura, nem foglalkozol mással. Legyél kicsit közvetlenebb! :/”
érdekeshogypármondatbólkitalálható.

Szerintem azért elég jól látható, mennyit változtam egy hónap alatt. Teljesen megváltoztam. Ez igazából nem tudom, hogy minek köszönhető. Nagyon valószínű hogy eljutott az agyamig az utóbbi fél év. Kétezer tizenegy elég nehéz volt eddig. Csak most már képes vagyok szelektál, hogy mi, mikor, hol érdekel. Mostanában áttértem a "nekem te neeeee" stílusra. Szerintem a legjobb (YY). Végre megint önmagam vagyok. Senki sem próbálja megmondani, mit kéne illetve, hogy mit tegyek. Végre. Nem érdekel senkit sem, hogyha bajom van, nem cseszegetnek feleslegesen. Szabadság. Bizonyos emberek szerint, köcsög lettem. Megesik, hogy ez jön át. Sajnálom. Nem köcsög lettem, csak perpillanat egy jóideig lefogom nagy ívbe szarni, hogy éppen mindenki olyan nagyon depis. Ez viszont kiakasztó. Itt a nyár gyerekek, ti meg bent a szobába sírtok, mert éppen faszra lenne szükségetek. Hát szánalomra méltó. Éljetek már egy kicsit legyetek szívesek!