Kétmásodperces mosoly

 Élvezd a kis dolgokat, egy nap vissza fogsz tekinteni és rájössz, hogy azok voltak a nagy dolgok. - Robert Brault

Milyen érdekes, hogy a kis dolgokat nem tudjuk annyira élvezni. A sok sok kis dolog ami rossz sokkal nagyobb hatással van ránk. Ha belegondolok, a kis dolgok kiegyenlítenék a sok rosszat ami körülöttem van. De azt kell hogy mondjam, nem igaz. Pedig mosolyt csalt az arcomra az új cipőm amire annyira nagyon vágytam már, és egy véletlen szerencse során megkaptam. Vagy a szomszéd kislány aki ma tíz percen keresztül integetett nekem az ablakból amíg a cigarettát élveztem. Vagy az ajándék doboz cigi. Vagy a puszi halom amit ma édesanya zúdított rám. Vagy a közös röhögőgörcs apával. Vagy hogy ma végre vissza jönnek az ikrek. Vagy hogy vannak emberek akiknek nagyon nagyon nagyon sokat jelentek és nem csak éreztetik hanem szavakkal a tudtomra is adják. De... a kis rossz dolgok... amik igazából kevesebben vannak... azok erősebbek. Szóval a rossz dolgok erősebbek!? Talán ha nem koncentrálnék ennyire a rosszra jobb lenne. Sőt, ez biztos. Ha végre letudnék szarni embereket és dolgokat amik fájdalmat okoznak nekem jó lenne minden. Valami ilyesmiről irkáltam az előző bejegyzésben. Tanítsa meg nekem valaki, hogyan kell! Csak egyszer! Csak magyarázza el! Ha azonnal nem is fogom alkalmazni mert el kell jusson az agyamig teljesen, de kis idő múlva sikerülne. De ilyen emberrel nem nagyon tartok kapcsolatot. Aki meg még olyan is az nem hiszem, hogy el tudná magyarázni. "Majd jön ez magától.." azt hiszem valami ilyesmi választ kapnék. 

Pedig annyira örülnöm kéne. Tényleg.. TUDOM, hogy örülnöm kéne, és hogy boldognak kéne lennem. Mivel megint van két olyan ember, akire tudom, hogyha akármi lenne Rájuk számíthatok. (Jó oké biztosan több van ennél, akik ezt állítják, de nem vagyok benne biztos, hogy ez így is lenne egy adott szituációban..) Tudom, hogy nekem két ilyen emberre van szükségem, hogy igazán boldog tudjak lenni. Megkaptam. Itt vannak. De nem megy. Boldog vagyok. Persze. Nagyon is ha arra gondolok, hogy vannak nekem. De... nem is az, hogy hiányzik egy ember. Mert azt hiszem sokkal de sokkal rosszabb lenne, ha a minden napjaim része lenne. Főleg akkor, ha ugyan annyira mint régen. Azt kéne mondjam, hogy ez így pont jó úgy ahogy van. Megbántott. Tudja, hogy megbántott. És inkább kilépett az életemből, hogy ne okozzon nagyobb fájdalmat. De azért... azért fáj ez is. Talán ha megmagyarázná. Vagy ha elmondaná mi zajlott le benne akkor... Nem csak engem hagyott hátra. Nagyon nagyon sok mindenkit. Azt is, akit mindenkinél jobban szeretett. Egyszerűen tényleg mindenkit. Szóval nem az van bennem, hogy ENGEM akit annyira szeretett miért... hanem hogy másokat hogy volt... hogy volt szíve... Igazából már magamat sem értem. Nem értem, miért fáj ez nekem. Hiszen ez volt a legmegfelelőbb dolog amit tehetett volna. Igazából nem. Most már az! Akkor nem ezt kellett volna tegye, és akkor nem fájna semmi. De most jól teszi, hogy nem teszi hullámvölgyé az életem azzal, hogy az egyik pillanatban magam mellett tudhatom, a másikban azon aggódom, hogy megint el fog menni a következőben meg meg is teszi... 

Újabb bizonyíték, hogy már a saját érzelmeimmel sem vagyok teljesen tisztában. Egy biztos, de az olyan biztos mint a halál, hogy meg kell erősödnöm annyira, hogy képes legyek telibe leszarni dolgokat és ezzel együtt emberek.