Dallamok, zenék melyek egykor életnyi boldogságot jelképeztek... melyeket már nehézkesen, összeszorul szívvel tudsz csak meghallgatni... Három perc mámor. Három perc mámoros fájdalom. Három perc hangok, képek, érzésekkel fűszerezve. Majd mikor az utolsó kotta sor játszódik éppen, az utolsó emlékképekkel, az utolsó hangokkal, érzed az elmúlást. Majd mikor a zene megáll, lecsillapodik a sok emlékből felkavart homokvihar. Utána hosszú perc néma csend. A viharban érzed magad. A közepén. Egy sivatag közepén egyes egyedül a viharral szembeszállva... A harcot majd megint Te fogod feladni... aki segíthetne legyőzni pedig nem is sejti, hogy dolga lenne. Csak egy aprócska szó. Csak egy aprócska pillanat... megváltoztatna mindent. Nem biztos, hogy jobb lenne. Nem biztos, hogy könnyebb lenne. De megváltozna valami, amitől egy kicsit mégis jobb lesz, és mégis könnyebb.
Milyen érdekes, hogy vannak ugyan zenék, amik ugyan ahhoz az emberhez köthetők, és pillanatnyi pillanatokhoz. Szóval a jelenhez. A boldog jelenhez. Amik ugyan úgy magukkal hoznak egy csomó emlékképet, egy csomó hangot, de nem fájó. Legalábbis annyira...
A jó dolgok csak pillanatok, de a rosszak mindig jelen lesznek.
