...of YOU...
Hazudni magunknak és másoknak könnyű. Be tudjuk adni, hogy igen, jól vagyunk, nincs baj. Betudjuk adni, hogy boldogok vagyunk a nagy semmi közepén. Aztán mikor rájön valaki, hogy ez mind hazugság, és szembesít, és kénytelen vagy bólogatni, mert nem is te hajtod előre meg hátra fejed hanem az a hihetetlen üresség ami benned van. Ilyenkor azért érzik az emberek magukat vagy jól, vagy semlegesen, mert annyira nincs semmi már belül, hogy nem érzik a rosszat sem. Vagy annyira megszokták már ezt, hogy nem tudják mi a jó és ezt tudják be a 'jó'nak... Álarc. Mindenkin ez van. Nincs teljesen boldog ember. Ha megvan mindene és van minimum egy valaki aki tiszta szívből szereti, ő akkor is többre vágyik. Neki akkor is több kell. Egy régi barát vagy már az újak... Egy családtag vagy akárki. Ha mégis meg van mindenki körülötte aki neki kell, és úgy érzi senki de senki nem hiányzik és valóban boldog, akkor most szerencsés, de később ő is erre a sorsra jut. Valaki le fog lépni. El fog sétálni. Szó nélkül vagy kemény szavakkal az mindegy hiszen mind a kettő fáj. Egyszer úgyis csak az emlékeken fog élni. Mint ahogyan én is. A Te emlékeden. A Te szavaidon! Amik már csak a fejemben élnek... Kitörhetnék és üvöltözhetném, hogy utálok minden egyes számot, ami 7-re végződik. Mondhatnám, hogy utálom mindazokat, akikkel megegyező neved van. Mondhatnám, hogy utálom a pénteket, a csokis zabpelyhet, a zenéket amiket általad ismertem meg, a helyet ahol élsz, Téged és a világot. De nem teszem. Hazugság lenne. A 7-re végződök számok kedvesen fájóak. A neved égetően gyönyörű. A péntek emlékekkel teli. A zabpehely finom, de nélküled nem olyan jó. A hely neve, ahol élsz agyamnak zajos, szívemnek nehéz de füleimnek szépen csendülő szócska. Téged pedig... Téged pedig sosem leszek képes utálni. A világot utálhatom, amiért hátat fordítottál és középső ujjad a magasba emelve elsétáltál örökre, de Téged nem. ...és talán ez a legnagyobb baj.
