Annyira üres, hogy már sikít az üresség. Visszahangzik. Teljesen kiürült. De most aztán tényleg. Ennyire még Isten bizony sosem volt. A lelkem. Bizony. Az sikít. Olyan ez, mintha egy hatalmas nagy házból a vastag falakon át, szivárogna kifelé a sikítás. Már ez a hang is félelmetes. Aki csak meg-meg hallja ezt a hangot, el sem tudja képzelni hirtelen, milyen szörnyűség folyik abban a házban. Pedig... csak az üresség sikoltozik. Mintha valakinek a szelleme lenne bezárva oda.
És talán mégis igaz. Egy szellem van bezárva a lelkembe. Csak a szellem. Ez a baj. Mert azért sikoltozik, mert kellene neki a test. De a test, az ember akihez tartozik a szellem, sosem tér már haza. Sosem lesz újra gazdája illetve része ennek a háznak. Részben azért, mert a ház valódi tulajdonosa akármennyire is harcolt régen, nem ért el semmit. Mostanra meg már feladta a harcot. Már csak csendesen figyelgeti néha-néha az egykori lakót. De hiába. Nem tud róla semmit. Semmit azon kívül, hogy még a világon van. Azt sem, hogy jól van-e vagy rosszul. Semmit. Egyetlen hangot sem hall ami az illetőtől származna. Csak a régi hangokat... melyek már elvesztették a régi fílinget. Mára már a jóból, a szépből is keserű, rossz maradt. Bár... ez nem igaz. Na azt hiszem ilyenkor fogom fel, mennyire egy páros is ez a 'szeretet-gyűlölet' dolog. Gyűlölve szeretni. Gyűlölve hiányzik. A másik ok, ami miatt nem lehet már lakója a háznak az illető, az az, hogy a tulaj nem tudna bocsájtani. A sok fájdalom, amit ő kapott. Igazából, nem is volt sok. Egy, de az annyira valós és hatalmas, hogy ez megbocsájthatatlan. Nem is igazán megbocsájthatatlan, hiszen a régi lakó kedves, megnyugtató szavaitól rögtön bocsájthatóvá válna. De elfelejthetetlen maradna. Soha sem tudná elfelejteni azt, amikor a lakó szó nélkül kilépett a házból, és köszönés nélkül elment. Még össze sem csomagolt. A cuccait a házban hagyta. Még az ajtót sem zárta be. Hiszen miért is?!... akkor most könnyebb lenne. A bizalom sosem lenne a régi. Minden percben félne, hogy a ház megint lakó nélkül marad. A visszaköltözés pillanatától megoldást találna, hogy örökké bezárja, vissza a házba, és hogy biztosan tudja, sosem fogja és nem is tudja elhagyni. Hiszen ez az egyetlen, és legkedvesebb háza. Ezt a házat nem fogja másnak kiadni. Sőt, már nem is tudná ha akarná sem. Elvárásai vannak az új lakókkal szemben, és egyiket sem lehet még csak hasonlítani sem a régihez.
Ma is fáradtan ébredtem. Ez, hogy valaki szó szerint kiszívja belőlem a belsőm, nagyon lefáraszt. De lehet ám, hogy én küldöm el... Ma viszont már olyannyira üresen keltem, hogy a szempár, ami a tükörből vissza nézett rám, mintha nem is az enyém lenne. Az arc, amit láttam, mintha nem is hozzám tartozna. Magamtól megkérdeztem hirtelen, hogy minden rendben? Akaratlanul is válaszra nyitódott szám. -Nem. Zenét raktam, leültem, a kezembe akadt valami kütyü, és azt néztem. Nem babráltam, csak néztem. Közben éreztem, mintha a gyomrom égne. Minden egyes levegő vételnél olyan furcsa érzést éreztem. Aztán kezdtem rájönni, felfogni, hogy az álmom kevésbé volt álom. Nagyon is valóságos volt. Sőt, ez a valóság.
Egy angyalt pillantottam meg a függöny mögött, a párkányon állva. Szárnyai és kör vonalai tisztán látszódtak. A holdfény átvilágította az alakot. Kis idő múlva az angyal lelépett, és olyannyira természetes járással haladt az ágyam felé, hogy azt hittem alva jár. Csak a lépteit tanulmányoztam, majd haladtam felfelé a testen. Szemeim kikerekedtek ahogy az arcához értem. Fájdalmas volt látni ezt az arcot. Megbánás volt látható rajta, de egyben láttam, hogy éhezik még arra, hogy fájdalmat okozzon. Talán bocsánatot kér, hogy elfogja követni, vagy elköveti a bocsánatkérés áráért. Ez tulajdonképpen ugyan az, csak mégsem. A bőr az arcán a vér hiánytól már ki volt szürkülve. Szeme körül hatalmas, fekete karikák. Szemében látszott a fájdalom. Hirtelen megpillantottam csapzott szárnyait. Hirtelen tényleg azt hittem, elütötték. De nem. Volt valami érdekes a szárnyaiban, ami ezt az elméletet elvetette. Léptei vér nyomot hagytak maguk után. A krém színű szőnyegen tisztán kirajzolódtak talpai. Egyre jobban közelített ágyam felé, azaz felém. Ide ért. Közel hajolt. Éreztem leheletét bőrömön. Hosszú ideig csak szuszogott a nyakamban. Éreztem, hogy itt a vég. Nem tudtam eldönteni, hogy szebb utakra visz, vagy csúnyábbakra. Bevillant a fejembe, hogy ez egy ördögi angyal. Aztán elvetettem ezt az elméletet is. Egy gyors mozdulattal mellkasomra hajtotta fejét, majd éreztem fogait vésődni a bőrömbe. Először csak a bőrt szúrták át, majd lassan haladt egyre beljebb és beljebb. Éreztem, hogy keres valamit. Megtalálta. Szívni kezdte. Éreztem, hogy először csak egy kis vért kóstol, majd az egész lelkemet egy hosszú szippantással kiszívta. Fejem zúgott, a szoba pedig körbe körbe járt. Abba hagyta a táplálkozást. Akkor már tudtam, ezért jött. Kiemelte fogait a vájatból, majd fülemhez hajtotta fejét. "Désolé......" suttogta halkan. Felegyenesedett. Végig nézte, ahogyan vergődésem alább hagy. Végig nézte a szenvedésem. Az ajtó felé vette az irányt. Újra azokkal a szokatlanul gyengéd léptekkel. Mintha alva járna. Száját letörölte, vérfoltokat hagyva a szőnyegen. Szárnyai kezdtek életre kelni, de az arca megint a megbánásról árulkodott. Szürke volt még mindig. Szemeiben látni, hogy nem bánta meg, hogy megtette. De azokból is áradt még mindig a keserűség. Az ajtóhoz ért, kinyitotta. Elment egészen a folyosó végén álló szobáig, át azon, majd a szoba végén lévő ablakon átsuhant. Éreztem, hogy az ajtókat azért nyitogatta ki gondosan, hogy lássam mit tesz a végén. Az ablakpárkányon még megállt, és ugyan azt a szót súgta nekem oda, amit percekkel előtte a fülembe súgott. "Désolé...." hallatszott... A vér szaga elöntötte az orrom. Rájöttem, hogy nem vitt semerre. Pokolt csinált a napjaimból egyetlen szippantással. Hagyja, hogy szenvedjek. Kimerült voltam. Túlzottan kimerült. A vér szagára aludtam el, és éreztem, valami máris hiányzik....
Felkelésem után azonnal rákerestem a szóra. Franciául volt. Jelentése: Sajnálom...........
