Az idővel (bizonyára) mindenki változik. Ez egy alap tény (sokak szerint), bizonyított is meg minden. De akkor miért nem vagyunk képesek elfogadni? Az, hogy valaki a környezetünkben megváltozik, érthető. Látjuk. Észrevesszük. Mások problémáit és hibáit kezeljük bármilyen munkaterületen dolgozunk- legyen az orvostudomány, közgazdaság, vagy bármilyen végzettség nélkül végezhető pénzszerzési módszer. De mi van a saját lényünkkel? Testünkkel.. Lelkünkkel..
Valójában egész életünkben... Najó. Valójában egész életemben a saját elmezavaromat próbálnám kezelni. Önző vagyok! Nem azért érdekel a pszichológia és a pszichiátria, mert másokon akarok segíteni, hanem azért, hogy legyen végre valaki- önmagam-, aki nem vágja rá minden gondolatomra, hogy "Ez ebben a korban normális.". Legyen ez most, legyen ez húsz év múlva, bármit teszek és gondolok, szakmai szemmel nézve normális lesz. "Változtass életvitelt!" ... Tudom a válaszokat és a módját mindennek, de alkalmazni nem hogy nem vagyok képes, egyszerűen nem akarom! (Félre értés ne essék, még nem voltam páciense egy olyan embernek sem, aki mondhatta volna ezeket nekem.) Azért vonzanak a bolond emberek, mert én is az vagyok. Vagy csak előre jelzés számomra, hogy be fogok csavarodni. Most az egyszer nem mosolygok és nem nevetem el magam. Nem aggódom magam miatt. Mások miatt aggódom. Mások miatt aggódom, mert mélyen valahol -vagy a szívemben, vagy az agyamban, magam miatt aggódom. Mindig úgy teszem a dolgaimat, hogy másoknak megfeleljek, holott nem vagyok képes ezt beismerni. Tagadom, hogy megfelelési vágyam lenne, mert nincs is. És ezért nem akarom azt csinálni többé, amit csinálni fogok.
Irodalom szak. Magyar irodalom szak. Elbeszélő író. Lehetetlen.
