a visszhangos nyugodtság és az üvöltő vágy örök paradoxont szült. csak ültem, órákon át, nézve arcát s minden mozdulatát. gyönyörű csillogó boci szemeit, pici félmosolyát ami folyamatosan az arcán ült. minden egyes pillanatban újra és újra beleszeretek abba a mosolyba, aminek én vagyok az oka. abba a csodálatos mosolyba ami két kis nevetőránc között bújik meg, és ami miatt összehasonlíthatatlan az arca bárki máséval. mámoros endorfin kerül a vénáimba egy-egy nagyobb szívdobbanás által. hatalmas nagy önerőre van szüksége az embernek, hogy ilyenkor ne üvöltsön és bőgje álomba magát, hogy ő márpedig ott akar lenni. elveszni a legszebb szemek világában, érinteni a legpuhább borostás arcot, csókolni a legédesebb ajkakat. megbújni két védelmező kar ölében, és hagyni hogy álomba ringasson. hallani a lassú, suttogott szerelmi vallomásokat, és háromezer kilométerrel nem külön, hanem együtt a fellegek közt lenni.