megint rám tört az a hihetetlen nagy hiány érzet. mindig hiányzik. ez tény. milliószor elmondtam már. ténylegesen hiszem, hogy az idő képes változtatni a dolgokon. már nem sikítok egész éjjen át egy álomba ragadva vele és a hihetetlen küzdelemmel amelyben összerogyott. már nem csepegnek könnycseppek szememből egy borókás délutánon hazafelé. nem. már nem én könnyezek. már csak a lelkem. és most, hosszú idő után kivételesen most, nem azért hiányzik, mert nem tudom mit kell tennem. nem azért, mert a támaszára lenne szükségem. nem azért, hogy érezzem -jelentek valamit. azért, hogy elmondhassam. hogy elmondhassam, sőt, kiálthassam felé, hogy "Nézd Manó! Megcsináltam! Boldog vagyok!". azért hiányzik, mert oly' régen hallottam már a hangját. oly' régen örültünk együtt a boldog perceknek. nem vagyok üres. már nincs bennem az a tátongó űr. szívemben ugyan van egy lyukacska, melyet senki nem fog tudni betömni, amit magával vitt azon az éjjelen, de megtanultam úgy együtt élni vele, hogy mégis nélküle. tudom, hogy itt van. ha nem is minden percben, de itt van. figyel, óv és beragyogja utam a szeretetével. és ez az, amit ki más életében, s holtában tudna cselekedni, mint Te?
Köszönöm, hogy voltál! Köszönöm, hogy nem létedben is vagy! 

***

szóval ehhez tényleg hozzá kéne szoknom? hogy nem te kívánsz minden szépet és jót elalvás előtt? na ne. de legalább holnap hallom a hangod ♥

***

azt mondták jön a hideg idő, szóval vettem két jó meleg pulcsit. és persze megláttam egy újabb 'álmaim cipőjét' amit nem hagyhattam ott. szóval örvendek.

***

két hét múlva három évesek lesznek az ikrek. hihetetlen hogy elment az idő. sírnék örömömben és bánatomban, hiszen bármi bánt csak rájuk nézek és megszűnik a tér s az idő. de jön a csúf gondolat, hogy pár pillanat, és a kislányból nagylány lesz, a kisfiúból nagy kujon, mi pedig megöregszünk.

***

milyen logikus, hogy hét közben azért járunk iskolába, hogy a hétvégén legyen mit bemagolni. alig van életem. és még nincs edzés, se próba, se vizsga időszak.