mikor váratlanul csak úgy, úgy döntök hogy maradok, éjszakázom.
csak úgy merengek a dolgokon.
hülyeségekkel ütöm el az időmet.
véletlen szerűen olyan zenestílusokat hallgatok megint, amiket régen.
mindig eszembe juttatja a régi énem. és most szembesülök vele, hogy
eltudtam engedni. mert már nem szeretem azt, aki akkor voltam.
már nem ragaszkodok hozzá. a régi emberekhez sem.
mondjuk úgy, megvagyok elégedve a mostani helyzetemmel.
ami koránt sem annyira fényes, mint a régi.
régen mindig tomboltam. ez a jó szó. tombolás. lázadtam.
magam ellen, a világ ellen, az emberek ellen, minden és mindenki ellen.
nem tetszett semmi. bevoltam fordulva. persze annak is voltak nagyon jó oldalai.
például eléggé kihozta belőlem a művészi énem. ugyanis akkor tudtam írni.
sokat. mindenről. érzésekről. olyan érzéseket voltam képes átadni, amiket csak kerestek magukban az emberek, de sosem találtak rájuk. nem találták a megfelelő szavakat, hogy leírják mit éreznek.
de én ott voltam, leírtam. mert éreztem. én is. keserűen. undorítóan éreztem még a szépet is.
most, hogy már beletörődök a szar napokba, most, hogy már nem sírok mindenért, már nem sikerül olyan könnyedén tovább adnom ezeket.
most is csak addig sikerült, amíg az ereim tele vannak a sikító hangokkal. a dob erős ütemével. amíg a basszusgitár teljesen megtisztít belül. átjárársz. te vagy a zene.
ebben a változásban is vannak szar oldalak. egy kis picsának tűnhetek.
és.. az igazat megvallva lehet hogy tényleg annak tűnök. viccet kizárva.
a zene amit hallgatok, a hajam ahogyan hordom, a ruhák amiket felveszek.. egyáltalán nem tudtam volna elképzelni magam így két évvel ezelőtt.
nem mondanám hogy emo voltam, de volt beütésem nem is kevés. nem sajnálom, hogy már nem vagyok olyan, de néha nagyon jól jön a nosztalgiázás. csak úgy magammal.
hallgatni ezt a fenséges zenét. amit a mai napig nem vetek meg. és nem is leszek képes.
csak annyi változott, hogy az ízlésem tágult.
ahogy egyre többet gondolkozom a változásomon- ugyanis nap mint nap szembesítenek vele,
egyre inkább jutok arra, hogy én igenis elkezdtem érni.
teljesen máshogy veszem a dolgokat. akkorát fordultam, hogy még én is meglepődök.
nem tudom hogyan voltam erre képes.
teljesen felálltam. a semmiből.
de még van hova fejlődni.
igazából, saját magunk tanulmánya a legnagyobb tanulmány életünk során.
nem ismerjük magunkat. hazudik az az ember, aki azt meri mondani, hogy ismeri önmagát.
mindig mindenkinek vannak olyan tettei, amit önmagának is képtelen megmagyarázni. sőt,
ami miatt még önmaga is kérdőre vonja. és ezek az abszolút egyértelmű jelei annak,
hogy akármennyire is akarjuk igazán ismerni magunkat, nem tudjuk. és így hogyan is várhatnánk el, hogy másokat teljesen ismerjünk? persze kívülről az ember máshogy látja a dolgokat. megláthatunk olyan dolgokat a másikban, amiket ő képtelen észrevenni. és ez oda vissza van. mások is könnyedén meglátják bennünk/rajtunk bizonyos dolgok alapvető jeleit, de mi képtelenek vagyunk beismerni, hiszen nem látjuk.
mindenesetre, egy ember akkor képes igazán jó irányba fejlődni, ha önmaga látja meg a hibáit. ha önmaga határozza el, min kell változtatnia. ha ezt reálisan felismeri, akkor már tulajdonképpen meg is történt a változás folyamata.
néha elborzongok attól, aki voltam, de büszkeséggel tölt el, hogy akkor sem voltam egy tömegcikk, holmi össze-vissza dobált hulladék. és én sosem leszek. ezt az egyet valamikor foganásom közepette ígérhettem meg magamnak és a nagy világnak.
ehhez mindig tartani fogom magam! soha nem fogok beleolvadni az emberek sokaságába. büszke akarok magamra lenni. magamra magamért. és ez a legtöbb, amit egy ember megtehet magáért.
