Huszonkettő huszonötöt mutat az órám. Hálás leszek még ennek a pillanatnak. Halkan szól egy mámoros zene, mi oly sokat foglal magába minden egyes ütemével. Tetőmön pattognak az eső cseppek, a szél is néha fú' egyet a cserepek közé. Hallok minden zörejt. Sötét van, és csak a laptopból kiszűrődő fény telíti be a szobát. Az ágyam két személyre van ágyazva, egy takaróval- mint mindig. Rejtett kit üzenetek minden sarokban. Ez a szoba két személyes. Egy lakja. Vagy egy fél.. meghatározhatatlan. Sokszor negyednek érzem magam, vagy még annyinak sem. Áttekintve az elmúlt egy évemet, csak ülök és nézek ki a fejemből. Pontosan tudom, mi kell nekem. Mi hiányzik. Mim van? Egy csodálatos semmilyen kapcsolatom valakivel, aki fogalmam sincs mennyit jelent? Millió csodálatos barátságom, amik kitudja melyik pillanatban törnek ketté? Biztató. Egy éve ilyenkor kicsattantam a boldogságtól. Hiába volt illúzió, boldoggá tett. Hiába vergődtem utána a padlón, de boldog voltam. Vergődtem... micsoda múlt idő.. hiszen még most is azt csinálom. Minden percben keresem az újabb és újabb illúziókat amik újra és újra elvarázsolják szerény személyem -meg talán másokat is.
Belefáradtam az illúzió keresésekbe. Akarom. Lehet hogy nem csak az illúziót, de ha csak azt kapom, elég az is. Nem remény kell. Nem nem. Ne keverjük össze! Reményt azt kapok. Vagyis valami olyasfélét. Valami reményt, ami úgysem teljesül. Tudom legbelül, de mégis elviselem. A tökéletes áll előttem. Maga a tökéletesség. Akire mindig is vágytam -és akire mindig is fogok..... A tökéletes..barát. Ez jut nekem. Barát, meg néha a szeretőm is. Szeret, ha elkapom a pillanatait. Van értelme? Nincs. Kell a több. Hogy ne csak akkor szeressen, mikor éjfélt elhagyta az óra. Ne csak akkor, mikor megengedi magának. Akkor is, mikor nekem van rá szükségem. Szóval úgy mindörökké. Addig a mindörökkéig, ameddig akarjuk. Közösen. Nem csak én. Kellenek a karjában elvesztegetett percek. És már olyannyira kell, hogy nem csak az övé. Bárkié. Gyűlölöm magam ezért. Megint illúziókat fogok belelátni valakibe. Megpróbálom belelátni őt, egy olyanba aki még nem is hasonlít rá. Lehet, hogy jobb lesz. De nekem akkor sem fog kelleni. Egyetlen reményem lesz, hogy majd idővel mégis. És látod.. ezért utálom magam. Kegyetlenül tönkretennék mást is. Hónapokig tudnám ezt csinálni. Aztán egyik nap felébrednék, ülnék az ágyon kómás fejjel meg kócos hajjal, és vagy azt mondanám 'Én szeretem őt!' vagy azt, hogy 'Tévedtem.'. Nagyon kettős játszma. És még bele sem kezdtem. Mindig elérem amit akarok. Amit úgy igazán, azt mindig! Addig képes vagyok küzdeni, amíg úgy nem lesz. És lehet, most elkezdem.
Hiányzik az, amit még sosem kaptam meg. Elakarok ázni valakivel egy angolos délutáni napon. Sétálni akarok valakivel egy nyárias délutáni napon. Elakarok késni valahonnan valakivel egy sietős napon. Fogni akarom valakinek a kezét. Szeretni akarok valakit...... Valakit. Akárkit. Csak ne őt kelljen! Őt nem szabad. Őt csak simogatni, de fogni nem. Őt csak puszilni, de csókolni nem. Őt csak nézni, de rá vágyni nem...
