dallam

hallani egy régi zenét, semmi. meghallani valami.

jó érzés, hogy egy zene visszatud hozni sok sok elmúlt érzést.

sokat gondolok arra, vajon emberek hogyan gondolnak rám. vagy hogy egyáltalán gondolnak-e. hogyha már nem beszélünk, akkor mire emlékeznek, és hogy hogyan maradtam meg bennük. ha viszont beszélünk, rendszeresen, akkor éppen hogy vagyok meg bennük. vagy hogyha nem rendszeresen, de néha-néha mégis, mi készteti arra őket, hogy írjanak/hívjanak/keressenek vagy hogy mi jut eszükbe, mikor én írok/hívom/keresem. és most nem arra a válaszra gondolok, amikor ezeket a kérdéseket felteszem. hanem úgy igazán. az igazi válaszokat. amik talán még saját maguknak is titok.
próbálom úgy élni az életem, hogy feledhetetlen legyek. és hogy a jóra emlékezzen az, aki emlékszik. ez a visszajelzések alapján sikerül is. de mi van azokkal, akik elfelednek? vajon mi készteti arra őket, hogy feledésbe múljak számukra? vajon az idő? az idő múlása az, ami elfelejtet engem? tudod, amikor egy idő lezárul, és a régi emberek a múltba, az új emberek meg már a jelenbe illetve a jövőbe tartoznak, én meg csak a múltba.. vagy egy rossz dolog készteti őket arra, hogy erőt vegyenek és ne gondoljanak rám? mondjuk, hogy fájdalmat okoztam. egyszer, vagy többször. vagy hogy szimplán felejthetetlen vagyok, de ők szembe szállnak ezzel..
sosem fogok erre rájönni. soha, ugyanis az emberek már nem elég nyíltak, hogy ezt egy az egyben elmondják. pedig jó lenne. önértékelés képen is. vagy hogy másokat értékeljünk. vagy csak úgy. szimplán, hogy tudjuk.