vajon milyen lenne más életét élni? úgy értem egy megadott személyét. ami nem a miénk. nem a mi problémáinkkal kellene foglalkoznunk, hanem annak a személynek akinek az életébe csöppentünk. vajon úgy kezelnénk-e, mintha a sajátunk lenne, vagy nem érdekelne minket, és még jobban összekuszálnánk az életét? vajon mennyire éreznénk valós problémáknak? áttudnánk érezni annyira, mint ő? úgy.. teljesen?! és ha igen, eszünkbe jutna-e, hogy nekünk több/kevesebb vagy kisebb/nagyobb problémák jutnak? vajon tudnánk mi is úgy nevetni, mint ő? vajon sírni tudnánk úgy? és mi van a kapcsolatokkal? teljesen megkapnánk az életét? és mi történik akkor, amikor a mi életünket kapná meg valaki? mi hova kerülnénk? ezekre a válaszokra sosem kapunk választ.
éppen egy régi ismerőssel beszélgetek, és megint elgondolkoztam. újabb kérdések merültek fel bennem, amikre választ szeretnék kapni, de ez persze ember függő. ezekre tényekkel nem lehet válaszolni. csakis véleményt nyilvánítani. az egyik kérdés sokakat foglalkoztat. vajon az az erős ember, aki felvállalja, hogy gondjai vannak, és segítséget kér, vagy az, aki egyedül próbálja megoldani, és egyedül szenved, mindezt úgy, hogy mások nem nagyon látják rajta?
szerintem kell legyen egy embernek tartása. szóval, a kis problémáit meg kell tudja oldani. de észre kell vennie mikor kell segítséget kérnie. nem szabad hagynia magát összeroppanni teljesen. mert az már gyávaság. és el kell fogadnia a segítséget. nem szabad elutasítani a sok kezet, ami segítségül nyúlik felé. mert igenis sok ember segítene.
...és ilyenkor, mikor ezen elgondolkozom, rájövök, hogy én gyáva vagyok. tudom, hogy kemény problémáim vannak. olyanok, amik miatt segítséget kellene kérnem. de nem vagyok már képes. ugyanis annyiszor kértem már, és vagy kaptam, de az utolsó pillanatban teljes erővel dobtak el, vagy csak egy mosolyt kaptam illetve pár olyan szót, ami nem segítség volt, annál inkább még jobban fokozták a bajomat. röhej, hogy pszichológiát tanulok; hogy felismerem, ha másoknak bajuk van; hogy másokon segítek; hogy másoknak mondom, segítséget KELL kérni, de magamon nem vagyok képes segíteni. rengeteg beteges gondolatom van. mind a jelenre, a jövőre és a múltra nézve. a múltból nem vagyok képes kiszakadni, mégis meg akarom teremteni magamnak a tökéletes jelent, de ezzel csak rendszerint elbaszok mindent. az emberi kapcsolataimról nem is beszélve. folyamatosan inogok. nem tudom mit akarok. felejteni. de azt sem tudom már, hogy mit. aztán ezzel egy időben, ha érzékelem a felejtés egyetlen mozzanatát is, féktele kapálózásba kezdek az emlékek iránt. félek elveszíteni embereket, de rugdosom őket magamtól. félek, hogy egyedül maradok, de nem viselek el senkit magam mellett úgy igazán. teljes mértékben nem értem már magam. most minden reményem a táncban lesz. és ha az sem jön össze, a legmélyebbről kell majd összekaparjanak. sőt. nem is tudnak. hiszen nincs ki összekaparjon. nagyon szeretem a barátaimat. értem ez alatt petrát, wiát, norbit, lillát meg a többieket. de édes istenem.. nincsenek velem. nem tudom őket megölelni. nem tudok velük együtt nevetni. vagy sírni. együtt sétálni. vagy futni. semmit sem tudok csinálni. csak nyomogatni végtelenségig a billentyűket, kiadni magamból a mérget, a haragot, a szerelmet, a szeretetet, a boldogságot, az utálatot és minden meglévő érzést, eközben pedig teljesen elfelejtek beszélni. nekem segítségre van szükségem. de gyáva vagyok. és félős. mert 'mekkora szégyen, hogy nem vagyok képes megbirkózni a gondjaimmal' pedig ez a világ leghülyébb elmélete! és tudom, hogy hülyeség.
