Feküdtem az ágyamon, potyogtak a könnyeim és reméltem, hogy felfogod végre venni azt a hülye telefont, és felfogsz hívni. Már csak a remény volt meg ugyan. A remény, hogy hiányzom neked. Aztán csörgött a telefon és meghallottam a hangod. A teljes beszélgetésre már nem emlékszem, de a lényeg az volt, hogy egy utcában vagyunk éppen, és hogy látni akarsz sürgősen. Hezitáltam. Nem tudtam, jó ötlet-e. Aztán "jó, a szokott helyen várlak!" és leraktad. Hó borította az egész várost. Nem igazán értettem milyen "szokott hely"-re gondolsz, de azért elindultam egy hely felé. Az egyetlen hely felé, ahol valaha is találkoztunk. Egyszer. Hirtelen eltűnt a hó és nyár vagy kora ősz lehetett. Nem volt már olyan hideg. A csapattal egy fa kerti asztalnál ültetek. A hozzám közelebb lévő padon ült három személy, aztán velük szemben Te és kisebbik bátyám. Mindenki örömmel fogadott. Puszi-puszi a három személynek, aztán Neked is. Csak az arcodra akartam de aztán több lett belőle. Bátyám furcsa megjegyzést tett. "Korábban is jöhettél volna.." nem értettem. De te láthatóan igen. Beszélgettünk. Mindenki velünk volt elfoglalva. G és R is. Sőt még D is lebaszott minket. "Titeket egymásnak teremtettek basszátok meg..." .. és mi csak ültünk ott, és nem is értettük miről van szó. Bátyám és Közted ültem. Először bátyám vállára hajtottam a fejem, aztán már a Tiédre. Átfogtam kezed, és csak ott ültünk hosszú perceken át. Aztán végre Te is megszólaltál. A hangod.. a hangod az amit sosem fogok elfelejteni. A Te hangod volt. Szóval tényleg a Tiéd. Nem csak egy ilyen kitalált hang. Félig nevetve félig viszont elérzékenyülve megkérdezted, hogy miért vártam addig amíg végre te fel adod ezt az egészet. Miért nem hívtalak én. Miért nem mutattam jelét, hogy igenis hiányzol nekem. Én csak annyit válaszoltam, hogy fájtak a dolgok és mert makacs voltam. Erre te belenéztél a szemembe és megcsókoltál. Aztán felálltunk, és kézen fogtál. Bátyámnak adtam először búcsú puszit, és azt is mondtam, hogy köszönöm. D, R és G is kapott ölelést, aztán elmentünk. Sétáltunk egy kört a kivilágított városban. Megint tél volt. Aztán hazasétáltunk. Felmentünk a szobába és összebújtunk. Éreztem az érintésed. Hallottam a szuszogásod. Éreztem az illatod. Folyamatosan beszéltél hozzám. És simogattad az arcom. Játszottál a hajammal. Csak feküdtünk azon a nagy ágyon és bele feledkeztünk mindenbe és mindenkibe. Annyira jó volt. Aztán anyám jött, hogy fél 9, és hogy kurvára elkéstem, én meg kinyitottam a szemeimet, és feltápászkodtam. A tükörből kisírt szemek néztek vissza rám. Mintha már egy hete folyamatosan bőgtem volna.
kéééééééééééééééét kibaszott napja ül ez a dolog a szívemen és mintha nem engedné dobogni. most tök véletlenszerűen rábukkantam egy "közös" zenénkre és leírhatatlan érzéseket hoz ki belőlem. hiányzol. bár.. ez kérdéses. én egyszerűen.. nem akarom hallani a hangodat a fejemben. nem akarom érezni illatodat az orromban. nem akarom érezni érintésed a bőröm és nem akarom látni ezeket a képeket magam előtt amikor akárki valami ilyesmit hoz fel. én annyira nem akarom ezt és annyira véget akarok vetni már ennek az egésznek hogy az hihetetlen. sírni sem tudok. komolyan mondom nem tudok sírni, pedig jó lenne. ki akarlak törölni magamból a picsába de nem megy. annyira megvan a helyed... fél évig megvolt a helyed. és nem is mozdultál onnan. most pedig már nem is tudlak mozdítani. és lehet hogy jó lenne ha tényleg csinálnál is velem valamit. valami olyasmit ami tőled telik. hogy szét rombolsz aztán összeraksz aztán porrá darálsz. de te nem teszed. várok rá és nem teszed. és rohadt nagy önuralom kell ahhoz, hogy lássam ahogyan az állapotod folyamatosan változik.. néha elérhető-néha elfoglalt és néha nincs a gépnél, és ne írjak rád. haaaaaatalmas önuralom kell ehhez. és komolyan nem értem hogy miért pont veled és miért pont most kellett álmodnom. teljesen elbizonytalanodtam mindenben. mindenben! takarodj már belőlem könyörögve kérlek!
