Tettethetem, hogy elfogadom, felfogom és hogy elengedlek, de nem mostanában leszek erre képes. Egy egész évet elszalasztottam. Egy egész évet.... és kitudja.. lehet, hogyha érzed, hogy van aki még számít rád és akinek még nagyon szüksége van rád, akár egy pici kislánynak akinek még fogni kell a kezét, akkor még itt lennél.
Úgy érzem magam, mint egy négyéves kislány, akinek fogni kell a kezét mikor át megy az úton, vagy mikor felmegy a lépcsőn, vagy mikor le akar ugrani valahonnan, de a kéz már nem óvja őt. Egy éve nem óvja őt, de addig legalább megvolt a lehetőség, hogy akármikor újra megfoghatják a kezét. De most... most már csak a csöpp kis illúzió maradt. De hát úristenem. Fel kell nőnöm. Nem ülhetek folyton az ágyamon és várni a nagy jelre, hogy minden ugyan olyan lesz mint régen. Teljesen újra kell kezdenem. Teljesen ki lett ölve belőlem a remény, és most remény nélkül kell tovább élnem. Legalább nekem élnem kell, ha már ő nem teheti. Újra járni kell tanulnom. Újra meg kell tanulnom milyen volt azelőtt, mikor ő még volt. Hiszen ő sem volt mindig. Csak.. én egyszerűen meg sem akarom próbálni. Nem akarom elfeledni. Valójában, el sem kéne felednem. Csak legalább élni a tudattal, hogy ő volt, de már nincs. De ez lehetetlen. Ezt az ürességet nem lehet csak úgy betölteni. Jobb volt a tudat, hogy nem érdeklem, mint most az, hogy én igen is érdekeltem, hiszen az utolsó mondataiban is benne voltam... ezt... ezt nem lehet leírni. És hiába sírok órákig, hiába üvöltözöm teli torokból, hogy vissza akarom őt kapni, akkor sem fogom. Akármit teszek, most már tényleg nem kaphatom vissza. Soha soha soha! Soha soha soha nem fogunk többet beszélni. Soha soha soha. Soha lett a legundorítóbb szó a szótáramban.
Eddig azt hittem, hogy igazán csak a fájdalmat tudom leírni, de ez nem igaz. Az igazi fájdalmat képtelen vagyok.
