Te mindig átláttál rajtam. Mindig tudtad, ha valami baj van. Mindig segítettél. És most hol vagy? Miért mentél el? A napokban lesz egy éve, hogy nem beszéltünk normálisan és hogy én nem tudtam rólad semmit. Nem tudtam segíteni. Sosem tudom már vissza adni neked, amit te értem tettél. Soha. Soha nem látom viszont az arcod, soha nem érezhetem igazán az érintésed, soha nem hallhatom újra ahogyan felnevetsz, soha nem láthatom újra azokat az erős szemeket. Soha. Már csak az illúziókat láthatom és érezhetem. Valahányszor felnézek az égre, elered a könnyem. Hiszen te ott vagy. És figyelsz rám. És most is látod, hogy a könnyeimtől nem látom a betűket. És én nem akarom hogy neked ez fájjon. De nem tudom így leélni a mindennapjaimat, hogy elhitetem magammal, hogy te jobb helyen vagy. Lehet hogy túl önző vagyok, nem tudom.
Haragszom a mindenhatóra, és már megkérdőjelezem, hogy ő-e az a bizonyos 'jó oldal'. Miért mindig a jókat veszi el? Miért mindig a legjobbakat? Miközben az egész világon meg a hazugság, a bűnözés, a gyilkolás. Nincs jobb dolga mint azzal foglalkozni, hogy kit vegyen maga mellé??
Csak annyit mondtam volna: Várj még! Várj még!
Tőlem nem búcsúztál el! Várj még! Várj még!Hééé
Nem hagyhatsz így el! Mindig a jók, mennek el hamar,
tudom látsz engem és hallod ezt a dalt!
