Jól látod. Most megint, de most úgy igazán nagyon szeretem azt a pár embert, aki körül vesz. Ez most tényleg csak pár darab. Kell az új- mondta egykor valaki. Igaza volt! Nagyon is. Nagyon kellett az új. S hogy ilyen újat kaptam, ez valami csoda. Most érzem, hogy a legnagyobb szeretetemmel szeretem őket. A legjobban megbecsülöm, s ezt vissza is kapom. Nyitott vagyok az újra, de már nem annyira mint régen. Aki viszont ezt kezelni tudja, megkapja a jutalmat. Most megint érzem, hogy valóban számítok valamit, és hogy vagyok is valaki. Azt is érzem, hogy ezek az emberek tényleg nem fognak egyik percről a másikra eldobálni. A kevés névből egy név már régi név. Régóta felcsendülő név. De akkor is új. Ahhoz képest, akik nekem egykor voltak, s egykor valami hasonlót éreztem velük kapcsolatban, új. Az ő neve sokáig megmarad, és talán a mostani újak neve is. Régóta vártam már, hogy ilyen emberek tegyék ki a minden napjaimat.
Kell az új. Valóban kell, de a régieket sem dobhatom el csak úgy. Már talán nem ragadnak annyira a szívemhez, már talán fel-fel oldódik a ragasztó, de ezzel csak segít, hogyha végleg el kell engednem őket, akkor már ne fájjon nagyon. Ez olyan, mintha pillanat ragasztóval hozzáragasztanának valamit a szívemhez. Gyorsan oda ragad, s ha túl gyorsan, túl erővel rántod el, kiszakad egy darab az én szívemből is. De így, hogy a hónapok során kezd a ragasztó engedni, egyre jobban, s jobban, így már nem fáj. Észrevétlenül történik mindez, és ez nekem nem fáj. Vannak ugyan lelkek, melyeknél ez a folyamat inkább a gyors szakadás folyamata, és ők kapkodnak értem. De mindig olyankor, mikor még nem késő. Ha olyan kapkodna, akinek késő lenne, azt nem ragasztanám már vissza szívemhez. Nem mondom, hogy nincs hely, csak azt hogy ő már nem illik bele a puzzle-ba. Felváltani a helyét sosem fogják, de azért valamilyen szinten pótolható. Vannak olyan lelkek is, kik túl gyorsan-gyorsabban mint azt hinném- szakították ki magukat szívemből. Szó szerint egyik percről a másikra. Ezáltal szívemből nagyobb darab ment velük. Ők elvárták volna, hogy a sebet bekötözzem, s ne piszkáljam többé. Ez több hónapig nem ment, és azt hiszem sok évig nem fog menni. Sebeimet most, lassan egy év után engedem, hogy más kötögesse. Egy-egy pici, gyengédebb kezecske. Kik majd nem fogják csak úgy felszakítani a kötést, mikor kedvük tartja. Talán majd ezektől az újaktól gyógyulnak be a régi nagy sebek. Nem fogom sosem átadni teljesen a sebeimet nekik. Mindig lesz egy kéz, az én kezem, ki majd felszakítja a kötést újra és újra és újra........
