Valahol egy kismadár repül a távolban. Nem látni mást, csak hogy repül. Oly egyenletesen, s szépen, hogy már-már vetekszik a szellővel. Egy rét felé érkezik, majd leszáll egy fára. A rét mellett belát az ablakomba. Ott alszok én, s álmodom az álmomat, melyben kis madárka repül... nem látni mást, csak hogy repül. Oly egyenletesen, s szépen, hogy már-már vetekszik a szellővel......*
A napfény a két függöny között lágyan kandikált be a szobába. Melegítette az arcom, ezt éreztem. Félálomban voltam. Nagyon is félálomban. Inkább a félálomnak is a legeslegtávolibb küszöbén. Arcomon végig húzódott egy kéz. A világ legpuhább érintése. Tulajának bőrét száz meg száz közül is megismerném. Lágyan suhant pici keze arcom vonalán a nyakamig, majd homlokon csókolt. Kinyitottam a szemem, s megláttam Őt. Szeme csillogott, mint minden reggel, mikor ő ébreszthetett. Nem szólt semmit, csak ült, s ült, várva hogy magamhoz térjek. Várta, hogy agyam felfogja ami történik, s hogy felugorjak majd megcsókoljam. Várta hogy kiugorjak az ágyamból, mit sem törődve hogy ő ott van, összeszedjem gönceim és pici apró tánclépésekkel megközelítsem a fürdőszobát. Csendesen várta míg lezuhanyozom, fogat mosok, hajat szárítok majd végre már elviselhetőbb ruhában- nem értem a pólója miért nem az- az ágyra huppanjak pontosan mellé.
Ezt a félórás kis gyakorlott reggeli színdarabot ő minden áldott reggel szótlanul nézte végig. Na de nem holmi unottan. Kívülről fújta már a forgató könyvet, de még a századik sőt még az ezredik alkalommal is gyönyörét lelte mozdulataimban. Látszott azokban a csillogó szemeiben. Látszott mennyire örül, hogy ő és nem éppen valaki más nézheti ezt végig.
-Jó reggelt álom szuszék- mondta, s elmosolyodott. Ezt a mosolyt különösen szerettem. Ezt úgy vélem mindig a reggelekre tartogatta nekem. Volt egy bizonyos huncutság is benne. -Álomszuszék?- kérdeztem vissza mosolyogva.- Talán reggel nyolc óra nálad már későn van, de nekem pontosan az ideális felkelő időpont. -Imádom a reggel nyolc órát. Ha tehetném reggel négykor ébresztenélek, csak hogy láthassalak már.- szemeit forgatva szinte a normálisnál is lassabban mondta a szavakat, majd magához húzott, a szemembe nézett, és dúdolni kezdett. A szemeink lesem vették egymásról a tekintetüket. Dúdolt, dúdolt, majd csatlakozott az én hangom is, és így már együtt dúdoltunk. Dúdoltuk a mi kis dalunkat. Percek teltek el, így dúdolászva. Azon kaptam magam, hogy már az ölében fekszek és cirógatja a nyakam.
Váratlanul kopogtak. Gyorsan. Szinte sürgetően. Gyere csak!- szóltam ki vidáman. Szép jó reggelt kisasszony! Látom megint jól ébredtél. Gyertek gyorsan kész a reggeli!- anyám gyönyörködve bámult bennünket. Nem tudom, de néha úgy érezem, mintha irigyelne.
Felpattantunk és levánszorogtunk a lépcsőn. Reggeli után Sebastian elment, én anyával összepakoltam a konyhában. Szeretek anyámmal beszélgetni. Olyan kis bohókás. Örül a boldogságunknak. A hangja is máshogy cseng, ha rólunk van szó.
Miután a házimunkával végeztem, neki ültem olvasni. Volt még pár órám, hogy Sebastian betoppanjon értem. Fogtam a kedvenc könyvem a polcomról, és a kanapén olvasgattam. El is bóbiskolhattam, mert anya hangjára ébredtem. -A nappaliban van. Olvas. -Elaludt. Milyen aranyos. - Na akkor csak halkan. Az utolsó szavakat már tisztán hallottam. Fel pattantam és kijelentettem, hogy mehetünk. Szerencsésen reggel egy farmert és egy pólót kaptam magamra, így nem kellett öltözködni. Cipőbe pattantam és tényleg indultunk. - Majd jövünk anyu! Szeretlek!- s ezzel ki is léptünk a küszöbön. Sebastian elkapta a derekam és szinte kapkodva magához vonzott. Hosszan megölelt. -Hiányoztál kis lány!- ezt olyan érzékien mondta, hogy kénytelen voltam elhinni neki,hogy ez a pár óra külön töltött idő is mennyit jelentett neki. Hosszú mennyei perc után kézen fogott és úgy sétáltunk házukhoz tartva.
